Kedves gyerekkorom volt. A szüleim nem kerestek se jól, se rosszul. Sokat nevettünk. Vidámparkba, moziba, kirándulni jártunk. Ha jó jegyet hoztam a suliból, megdicsértek, ha rosszat, csóválták a fejüket. Az öcsémet zeneórákra járatták, engem ritmikus sportgimnasztikára. Nyaranta leruccantunk a Balcsira vagy a Velencei-tóhoz, kolbászos szendvicset ettünk, termoszból ittuk a langyos teát. Átlagos család voltunk lakáshitellel, mosógéppel, fridzsiderrel, tévével: de kellemesen csordogáló, emberi élettel.

Azt gondoltam a szüleimről, hogy minden részletre kiterjedő túlélési tervvel rendelkeznek. Sőt mi több, szeretik egymást. Úgy emlékszem, gyakran egymáshoz simultak, csókot váltottak. Nem maradtak ki esténként, nem ittak, nem dohányoztak, nem jártak társaságba. Akkor ez baromi jól hangzott, de ma már figyelmeztető jelnek látom. Egyiküknek se voltak például barátai. Ritkán jártak színházba, nem cseverésztek telefonon, nem kocsmáztak, nem rendeztek nagy vacsorákat. Mintha az életük megrekedt volna bennünk, egymásban. A gépezetben egyedül a család-funkció maradt bekapcsolva, amit egy ideig hevítettek, aztán az egész sötéten csillogva hűlni kezdett, mint a kialvóban lévő parázs. Persze én nem vettem észre.

Azt mondják, a házasság – hierarchia. Anyám volt a domináns fél. Általában az volt, amit ő akart. Ő döntött bútorvásárlásról, felújításról, utazásokról, nagyrészt ő kezelte a családi kasszát. De nekem egyáltalán nem tűnt fel, hogy apukámat ez zavarta volna: amióta az eszemet tudom, látszólag olajozottan működött a rendszer. Apu átadta anyunak az irányítást, elbütykölgetett a kocsival a garázsban, tévét nézett, játszott, beszélgetett velünk. Nyugis, stabil embernek látszott, támaszkodhattuk rá. Anyukám vibrálóbb, idegesebb természet volt, de hasonló értékrendet vallottak, jól kiegyensúlyozták egymást. Legalábbis azt hittem.

Közben leérettségiztem, a bölcsészkaron tanultam tovább. A következő évben már az öcsém is egyetemista. A szüleim pörkölttel ünneplik a huszonöt éves házassági évfordulójukat. Négyen éldegélünk a mézeskalácsházban. Mi, fiatalok a saját életünkre koncentrálunk. Egyre kevésbé figyelünk a szüleinkre, akik között látszólag semmi sem változott, pedig ekkor már mindannyian egy leomlott birodalom romjain lépkedünk.

Emlékszem a ködös februári estére. Bálint, az öcsém bejött a szobámba, és az ágyamra kuporodott. Tanulni próbáltam, idegesített, hogy feltart.

– Figyelj, észrevetted, hogy apu újabban folyton a Messengeren lóg? – kérdezte minden bevezetés nélkül.

– Apu? Hisz utálja a Facebookot!

– Hát ez az. Minden nap felmegy. Órákon át. És amikor a múltkor kimentem a konyhába, a mobilját nyomogatta. Apu! És amikor észrevette, hogy ott vagyok, a háta mögé rejtette a telefont.

Megzavarodva néztem rá. Épp egy nehéz vizsgára készültem, de annyira nem vallott apámra, amit az öcsém mondott, hogy kizökkentem a barokk irodalom halhatatlanjainak panteonjából. Mintha megsuhintott volna az érzés, hogy az általam ismert világ alapjaiban megváltozik.

Ellenőriztem Bálint felfedezését. Horogként vájódott a gyomromba: igazat beszél. Apukám még szótlanabb lett, mint korábban, állandóan magánál hordta a telefonját, és a Messengeren egész nap világított a neve mellett a zöld pötty.

Egy szombat délelőtt veszekedés zaja szűrődött fel a szobámba. Nagyon ritkán hallottam ilyet korábban. Lekukucskáltam a lépcsőfordulón. A szüleim a nappali asztalánál ültek, apunak csak a hátát láttam, anyu halottsápadtan ült vele szemben. Ki az a cafka? Ismerem? Nem, nem ismered. A munkahelyeden jöttetek össze? Nem. Akkor hol? Nem mindegy? Nem! Téged is utolért a kapuzárási pánik, sosem hittem volna! Ez nem kapuzárási pánik, nem egy csitriről van szó! A házasságunk nagyon régóta nem működik. Emlékszel, amikor három éve arról beszéltünk, hogy a mi utunk talán nem egy irányba vezet? Te is egyetértettél! De hát megbeszéltük, hogy újra megpróbáljuk! Igen, és meg is próbáltuk, de nem sikerült. Nekem nincs kedvem tovább próbálkozni. De hát mi bajod van velem? Semmi, azazhogy… nem megy tovább, hogy melletted csak egy halvány árnyéknak érzem magam! Miért nem szóltál, hogy így érzel? Szóltam, nem is egyszer, nem emlékszel? Öt éven át próbáltam elérni, hogy legyen egy saját sarkom a házban, de te mindenféle ürüggyel lesöpörted. Fontosabb volt, hogy hol áll a szekrény, a tükör, a ruhafogas. Én nem emlékszem ilyesmire! És arra sem emlékszel, amikor régebben szerettem volna elmenni egyszer-egyszer Feriékkel, te meg a szádat húztad, hogy a szabadidőmet nem a családra áldozom? Ez nem igaz, neked nem tetszett, amikor eljártam Valival kávézni!

Nehezükre eshetett elviselni egymás tekintetét, mert abban benne volt minden. A pillantással lehet ölni vagy simogatni, de hazudni nem. Elpattant körülöttem a hamis védőburok, szilánkokra tört a harmónia. Visszahúzódtam a szobámba a tökéletlen világ elől, és dermedten ültem az asztal mellett. Bálint beóvakodott, csak nézett rám ugye megmondtam-arckifejezéssel.

Apukám aznap a vendégszobában aludt. Hallottam, hogy anyu forgolódik a hitvesi ágyban és sír. Hajnaltájt bement az apámhoz. Gondolom, megpróbált a lelkére beszélni. Tíz perc múlva kijött, szó nélkül felöltözött, és hallottam, ahogy csapódik a bejárati ajtó.

Az öcsémmel egész éjjel nem aludtunk. Korán lementünk reggelizni. Apu a konyhában ült kócosan, egy bögre kávéval a kezében. Előtte egy tányéron paprikatorzsa. Mindent hallottatok? Igen, válaszoltuk. Sajnálom, mondta kis idő múlva. Csinálhattuk volna okosabban is. De anyátok megkérdezte, hogy van-e valakim, és nem akartam hazudni neki.

Sokáig ültünk csendben, csak a régi falióra ütötte a másodperceket. Rengeteg mindent akartam kérdezni. Helyre lehet ezt még hozni? Vissza tudjátok tenni az orromra a rózsaszín szemüveget? Mi történt veletek, veled? Mikor kezdted el felszámolni magad, amiből mi – úgy tűnik – nem vettünk észre semmit? Mikor maradtak el a puszik, a simogatások (nem emlékszem)? Mikor jött el a pont, amikor úgy érezted, nem bírod tovább?

De nem kérdeztem semmit. Féltem, hogy a torkomban duzzadó gombóctól megfulladok. Bálintra néztem, láttam rajta, hogy nagyon dühös. Én nem éreztem dühöt, csak félelmet és sajnálatot. Hogy milyen nehéz lehet felnőttnek lenni.

Apu kiitta a kávéját. Ahogy követtem a mozdulatát, megláttam egy teletömött bőröndöt a konyhaasztal mellett. Észrevette, hogy azt nézem. Anyátok elment a nővéréhez, mondta. Amíg… amíg a költözés lezajlik.

Délután érkezett a kocsi. Minden olyan gyors volt, gyorsabb, mint az addigi húsz évem. A kapuban álltunk a szürke ég, az átvonuló felhők alatt. Apunak könnyes volt a szeme. Bálint nem kísérte ki.

– De azért sejtetted, hogy ez bekövetkezik, ugye? – kérdezte szinte reménykedve, hogy bólintok. Megadtam neki, amire várt. Magamnak se akartam bevallani: annyira süket és vak voltam, hogy semmit se vettem észre abból, mennyire boldogtalan, mennyire magányos ebben a családban. Sután megölelt, berakta a bőröndöket a kocsiba, és beszállt. Még találkozunk, mondta búcsúzóul. A kocsi után néztem, aztán berohantam a szobába, és az ágyra vetettem magam. Aznap nem is mentem ki többet.

Egy év telt el. Még lobog a tűz. Apu egy másik nővel él. Anyu túljutott a visszacsinálási próbálkozások és az éles fájdalom stációján: belátta, hogy a házasságnak véget kellett vetni, azt azonban nem tudta feldolgozni, hogy elhagyták. Jelenleg felszabadult és dühös egyszerre, és rokontartási perekkel igyekszik lassítani a válás folyamatát. Továbbra sem mozdul sehova, nem vette fel a kapcsolatot a régi barátaival. Munkába menekül. Ha rá tudom venni, elmegyünk moziba, és odaadom neki a fizetésem felét, amit diákmunkával keresek.

Apuval havonta beszélek, néha elmegyünk vacsorázni, sétálni. Sikerült a szüleimet két külön dobozba pakolnom, és nyugodtan várok, hogy a sértettséggel, a bosszúval, a vagdalkozással, a bánattal, a házassági papírral együtt hadd hamvadjon már el végre az egész. Bálint nehezebben dolgozza fel a veszteséget. Eleinte harcosan anyu mellett állt, beolvasott apunak, próbált igazságot tenni: újabban passzív, és csak akkor beszél a szüleivel, ha feltétlenül muszáj. Én felnőttem, a magam életét élem, és a gyerekkor cserepeiből próbálom összeállítani és megőrizni azt, ami szép volt. Például, amikor négyesben nyaraltunk a Tisza-tónál: apu úszni tanított, anyu boldogan integetett felénk a színes bikinijében. Akkor még minden egyben volt.

Hogy a „minden egész” mikor tört el? Ennek felderítése inkább legyen az ő dolguk.

A válás öt leggyakoribb oka egy hollywoodi ügyvéd szerint: