Ez a cikk a Gyereklélek magazinban jelent meg.

JELENET EGY NŐI RUHABOLTBAN

Anya vásárol a 16–17 év körüli lányával, aki választ magának egy köldök fölé érő trendi topot. Még a próbafülkéig sem jutnak, amikor elkezdődik köztük a fojtott szóváltás: az anya borzasztónak, anyagában ócskának és egyébként is túl kihívónak találja az említett divatholmit, a lány pedig kétségbeesetten érvel azzal, hogy manapság minden ilyen anyagból van, és mindenki ilyet hord. Az anya még azt is megkérdezi, ki miatt akar így öltözni, de erre már válasz sem érkezik. Látszik, hogy az ellentétek mögött ismeretlen tartalom húzódik meg, az anya nem lát bele a lánya magánéletébe, ezért vált vörös posztóvá
a szemében a ruhadarab. Reménytelennek és megoldhatatlannak tűnik a veszekedésük. Végül a holmi visszakerül a polcra, mert egyiküknek sem sikerült kellően nagy érzelmi nyomást gyakorolni a másikra, és meggyőző érveket hozni, tehát a helyzet megoldatlan, a titok pedig érintetlen maradt.

TIZENÉV ALATT A SZÜLŐK HOZZÁSZOKNAK,

hogy a gyerekük délután az ovi, a suli és a különórák után velük tölti az idejét, játszanak, beszélgetnek, vacsoráznak, mesélnek, nagyobb korban együtt tévéznek. Mikor a kamasz elkezd egyre később hazaérni, és mind többször távol maradni, köszöni, nem éhes, és nem akar tévét nézni, akkor a kialakult hagyományokat és a családi életformát kezdi felülírni. Ilyenkor a szülőben könnyen ébred ellenállás, és igyekszik továbbra is szabályozni a gyereke szabadidejét, amelyhez korábban csak neki volt joga. Tudni akarja, kivel találkozik, és mit fog csinálni. Ha erre nem érkezik őszinte válasz, akkor sejthető, hogy a szabadságvágy titokképző erővé vált.

Még a biztonságban és bizalommal teli légkörben növekedett kamasznak is vannak vágyai, amelyek balhékba sodorhatják, hisz ez a kockázatkeresés életkora. Ma azonban a kontrolltartó szülők mellett egyre jellemzőbben jelenik meg az a típus is, aki csak óvatosan kerülgeti a gyerekét, mert nem szeretne vele olyan konfliktusba keveredni, ahol felrobbanhatnak az indulatai. „Én csak segíteni akarok, nem veszekedni” – mondja. A halogató technika miatt viszont a gyerek nem tanulja meg, hol vannak a határai az érzelmek kinyilvánításának, milyen viselkedési szabályok vonatkoznak rá, és mikor kell szót fogadni.

A határok kijelölése és fenntartása szülői feladat. A gyerek feladata pedig az, hogy ezeket megpróbálja átlépni, kísérletezzen az érzelmeivel és a lehetőségeivel, de kell, hogy közben érezze: a szülei tartják a kontrollt, amelyet nem engednek ki a kezükből.

Az elsodorható szülő erősen szorongáskeltő a gyerek számára, mert óvatoskodásához az az érzelmi üzenet kötődik, hogy az kritikus helyzetben nem nyújt védelmet, hiszen az indulattól meghátrál.

A 21. századi gyereknevelést tovább bonyolítja az információs kor. Minden szülő nyugodtnak és elégedettnek szeretné látni a gyermekét, miközben az internetes behatások miatt akár a 8-10 évesek is aggódni kezdenek a külsejük miatt, a 10 évesek pedig már képesek olyan haragot érezni, amelyet korábban csak elzártság hatására, intézetek, nevelőotthonok falai között láthttunk volna. Könnyű mindezért a közössgi médiát hibáztatni, de megoldás akkor is a szeretetteljes nevelés, és a nyitottság annak elfogadására, hogy a gyermekünk számára létezik egy másik világ is, amelyben olyan játékszabályok is működnek, amelyekbe még csak belegondolni sem merünk.

HOGYAN FÉRHETÜNK HOZZÁ A GYEREKÜNK ONLINE ÉLETÉHEZ, HA Ő NEM HAJLANDÓ AZ EGYÜTTMŰKÖDÉSRE?

Egyesek hisznek a kémprogramokban, mások azzal enyhítik a mardosó kétséget, hogy „ha lenne itt probléma, úgyis észrevenném”. De a mai kamaszok telefonján rejtőző tartalmakkal szembesülve még a liberálisabb szülők is jó eséllyel hanyatt vágódnának, mert sem a beszédstílust, sem a fotókat nem lennének képesek összhangba hozni mindazzal, amit a gyerekükből ismernek. Akinek lánya van, nyilván félti egy rossz kapcsolattól, akinek fia, az meg attól, hogy elsodródik, ha befolyásolható. De bármelyik félelem legyen jelen egy szülőben, meg kell értenie, hogy az online tér olyan felület, ahol a kamaszokat online csoportnormák irányítják, és ezek elől sokszor nem menekülhetnek. Olyan családokban
születnek félmeztelen vagy fenékszelfik, ahol ezt elképzelni sem tudnák. És nem azért történik ez, mert valamit elrontottak a nevelésben, hanem azért, mert a kamaszkori kockázatkeresés és az online tér nyomása összehozza az inkább trendinek, mint veszélyesnek látszó akciót.

AZ EMBERI KAPCSOLATOKNAK RÉSZE A TITOK

mint mások elől elzárt terület. Akár azért, mert kimondhatatlan, akár azért, mert az illető nem akar beszélni róla. Nem vágyik rá, hogy mások „hozzáférjenek” azokhoz a gondolataihoz, amelyeket magában tart. Ez lélektani értelemben alapvetően jó dolog. Nem történik más, mint az intim szféra megtartása, vagyis a teljes transzparencia elkerülése. Azonban a kamaszok a realitásban a szülők felé kialakított fal mögött az online térben a teljes transzparenciát élik meg nap mint nap. Így azt megmutatni, hogy mi is van ott, nagy bizalom egy tini részéről, hiszen a szülei véleményétol való félelem (is) képzi a titkot.

Nem lenne jó élmény elmondani, ha a várható reakciók negatívak, lekicsinylőek, netán rosszindulatúak. Ki akarná a féltett gondolatait kitenni ilyen megpróbáltatásnak?

Egy olyan szülő azonban, aki képes a bizalmat mindenek felett megadni, jártas az információs korban, és nem kritizálja azt, miközben a közösségi média nyolcvan százalékáról fogalma sincs, elindíthatja a beszélgetést, amely a védelemről szól. Nem az elszámoltatás és kihallgatás, hanem a rendszeres beszélgetés segít.