Ez a cikk az Éva magazin egy korábbi számában jelent meg.

Kezdjük az elején! Szerintem csinos, kiegyensúlyozott nő vagyok, két gyerek csodás anyukája, boldog feleség. A testemet mindig is szerettem, egyetlen pont volt csupán, amin szívesen változtattam volna, ez pedig a mellméretem. Bár a cicim formás volt, és két gyerek szoptatása után sem nézett ki úgy, mint egy kirabolt hátizsák, sose volt nagyobb egy bakfisénál. Trükköztem persze push up melltartókkal, de hiába az optikai tuning, „lapi csaj” maradtam, és ugyan sose szégyelltem, meggyőződésem volt, hogy sokkal vonzóbb lennék nagyobb cicikkel.

Mivel rengeteg pluszmunkát vállaltam, tavaly év elejére egész komoly összeget sikerült összespórolnom, így egy esetleges mellműtét lehetősége egyszeriben elérhető közelségbe került. Persze hosszú ideig tépelődtem, hogy „megérdemlek-e” egy ilyen luxusberuházást, elvégre mennyi minden más, „értelmesebb” dologra is lehetne költeni ezt a pénzt. Aggódtam amiatt is, hogy egy szépészeti beavatkozással milyen példát mutatok a lányomnak, aztán döntöttem: minthogy világéletemben mindenkit magam elé soroltam, mindig azt néztem, másnak mi a jó, itt az ideje, hogy egyszer a saját örömömre tegyek valamit.

Ez rossz ötlet volt…

A műtétet megelőzően hetekig bújtam a fórumokat, hosszas keresgélés után megtaláltam a dokimat, akivel megállapodtunk méretben, formában. Semmi esetre sem akartam látványos, felnőtt filmes medicinlabdákat, a cél az volt, hogy természetes, arányos melleim legyenek. A bő kétoldalas „műtéti kockázatok” szerződési pont aláírásakor remegett meg először a toll a kezemben, a beavatkozás napján pedig az idegességtől öklendezve komolyan azon morfondíroztam, hogy visszalépek. A karomból kilógó infúzió és a fertőtlenítőszag kijózanítóan valóságos volt, a boldog várakozás helyébe a pánik lépett, a műtét pedig egyszeriben kockázatos őrültségnek tetszett. Mi lesz, ha elrontják? Ha a hetyke, gömbölyű cicik helyett csálé zsömlékkel ébredek, és nemhogy jobban, de sokkal rosszabbul fogom érezni magam a bőrömben? Életem leghosszabb tíz métere volt, míg a kórteremből áttoltak a műtőbe, és végig égi jelet vártam, fürkésztem a nővérek tekintetét, hátha meglátok valamit, ami végképp eltántorít, de már kaptam is az injekciót, visszaszámoltam, aztán elnyelt a feneketlen sötét.

Ami ezután jött, az finoman szólva nem volt egy szláv karnevál. Az implantátumok melletti két kivezető csővel a mellemben ébredtem. Bár két gyereket különösebb nyafogás nélkül szültem meg, most úgy éreztem, mintha ágyúval lőtték volna szét a mellkasom, a dekoltázsom ráadásul úgy nézett ki, mintha a nagymama kispárnáját gyűrték volna bele. Nem tudom, milyen anyagból van összerakva az a nő, aki – állítólag – a beavatkozás után két héttel már tereget, én hosszú ideig az orromat is csak nyöszörögve tudtam megvakarni. Egy hónappal a műtét után már sírtam a kompressziós melltartó látványától is, a fájdalomtól úgy mozogtam, mint akit hátba vágtak, és a férjem is csak „messziről csodálhatta” az új ciciket, mert ha hozzájuk ért, a hideg futkosott a hátamon. A műtét, amitől a teljes megelégedettség érzését vártam, virágba borulást, fanfárszót, életem legrosszabb döntésének bizonyult. Egészen a hatodik hétig…

Helló! Te ki vagy?

A „hivatalos” lábadozási idő leteltével ugyanis valóban megcsillant a fény az alagút végén. Az implantátumok megtalálták a helyüket, fokozatosan megszűnt a fájdalom, amitől a mozgásom is újra természetessé vált, ezzel párhuzamosan pedig elindult a lassú változás fejben is. Merthogy hiába domborodott a mellkasom, eltartott egy ideig, mire megtanultam „viselni” új melleimet. A lelkem némi késéssel reagált a testem változásaira, a folyamatnak pedig meglepő önismereti hozadékai lettek.

Harminchét éven keresztül kiegyensúlyozott szeretetkapcsolatot ápoltam a testemmel, és úgy éreztem, rendben van az önértékelésem. Bár automatikusan odébb léptem, ha egy csinos nő állt mellém a buszmegállóban, vagy a fal mellé húzódtam, hogy kikerüljek az emberek látómezejéből, ha beléptem valahová, ezek annyira tudattalan dolgok voltak, hogy fel se tűntek.

Amíg nincs valamid, természetesnek veszed a hiányát, de ahogy megadatik, egyszeriben rádöbbensz, milyen elképesztően hiányzott az életedből. Az új cicik olyan önbizalmat adtak nekem, aminek hiányával korábban nem is voltam tisztában. Olyan ez, mint amikor egy háziasszonynak egy profi sminkes kikészíti az arcát. Ahogy először tükörbe néz, kicsit idegennek érzi a látványt, talán zavarba is jön, aztán kimegy az utcára, és azt látja, hogy az emberek utánafordulnak, a korábban unott arcú zöldséges rámosolyog, a gyerek tornatanára pedig akkorát köszön rá, hogy a portás is hallja. Elkezdi elfogadni, sőt élvezni a figyelmet, és ettől a lelke is kiragyog. Megváltozik a tartása, a fellépése, megváltozik a viszonya saját magához, és ha az a bizonyos smink mindennap ott virít az arcán, elhiszi, hogy az a nő, aki a tükörből visszamosolyog rá, ellenállhatatlan, megállíthatatlan. Pedig csak egy kis szemfestéket és rúzst kapott a korábban színtelen arcra.

Noha a melleim semmivel se lettek nagyobbak, látványosabbak, mint egy átlagos, eleve szép keblekkel megáldott nőnek, nekem hatalmas minőségi ugrásnak tetszett a változás, és nemcsak az adott testrészt láttam kívánatosabbnak, hanem megszépítő hatását minden porcikámon éreztem.

Szépnek áll a világ?

A nyájas olvasó most talán méltatlankodva cöccög, milyen sekélyes, egyszerű az a nő, aki két szilikonpárnától kapta meg azt a ragyogást, ami sose volt (igazán) a sajátja. Hol marad a belső érték? A felszín mögötti valódi tartalom? Hisz akinek mindez megvan, annak nincs szüksége trükkökre, ugyebár. Nos, ha valamit szintén megerősített bennem az elmúlt egy év, az az, hogy – kis túlzással – a fene nagy belső értékek fabatkát sem érnek, ha nem elég vonzó a csomagolás. Baromi píszí úton-útfélen azt hangoztatni, hogy mindegy, milyen a testünk, felejtsük el a megfelelési kényszert, mert minden nő gyönyörű – a korízlésnek megfelelő, gömbölyded dekoltázsom több ajtót nyitott ki előttem, mint korábban bármilyen kompetenciám. Egész életemben némi irigységgel néztem azokra a nőkre, akiknek elég volt kidobni a popsit, vagy felpolcolni a cicit, és mindenki rájuk figyelt, közepesen jó teljesítményükhöz is állva tapsoltak. Míg én, a „remek anya”, a „kreatív agy”, a „segítőkész kolléga” folyamatosan bizonyítottam belső értékeimet, nekik ránézésre megelőlegezték ezt a bizalmat, ami gyakran roppant bosszantó volt. Gondolhatom – jóleső elégtétellel –, hogy ezek a nők felszínes, humortalan macák, méltatlankodással semmire se megyek, hisz a gyakorlat azt mutatja, hogy nekik áll az zászló.

Nem lett több eszem, nyelvvizsgám, diplomám, a belső értékek semmit se változtak, a mellműtétem óta mégis jobban odafigyelnek rám az emberek, nemcsak több bókot és elismerést kaptam, az élet minden területén sikeresebb lettem.

Évezredek óta hajszoljuk a szépséget. A fiatalos külső iránti vágy nem 21. századi kortünet, genetikai program, az aktuális szépségideál elérése érdekében pedig akár az egészségünket is hajlandók voltunk, vagyunk feláldozni, ami abszurd és rémisztő, de ez van! Pár száz éve ájulásig húztuk magunkat a fűzőben, ma ájulásig hajtunk a konditeremben, és ha megtehetjük, kés alá fekszünk.

A mai világ álságosságát pont abban látom, hogy úgy teszünk, mintha a világtörténelemben mindig is túlértékelt külső szépség nem is lenne annyira fontos, hogy tökéletlennek lenni, felvállalni kis hibáinkat tök menő lenne. És kitehetjük „Ilyen egy valódi női test!” hashtaggel a narancsbőrös combunkat, a szoptatástól megereszkedett mellünket, a terhességi striáinkat, és ordíthatjuk, hogy a címlapokról visszaköszönő csajok retusáltak (kivéve ezen a fiktív címlapon), hamisak, a babérokat akkor is az fogja learatni, akiknek feszes a segge, kerek a melle, barna a bőre és karcsú a dereka. Ezer éve a hatalmas tompor, ma a szálkásra edzett test tarol. Utálhatjuk ezt a trendet, de akkor is ez a divat.

Azt mondják, aki elkezdi műttetni magát, nem bír leállni, hisz újabb és újabb „kijavítandó” részletet vesz észre magán. Bár rajtam egy rakás ilyen kijavítandó pont lenne még, mégsem tervezek több beavatkozást, mert ez az egy elég önbizalommal töltött fel ahhoz, hogy a többi apróság ne érdekeljen. Sajnálom, hogy nem évekkel, évtizedekkel ezelőtt vágtam bele.

Vannak ellenkező előjelű történetek is ebben a témában...