Ez a cikk először a Famiily.hu-n jelent meg.

2011-ben mentem ki a nagymamámhoz, Augsburgba dolgozni, aki időseket ápolt. Akkoriban csak egy cél lebegett a szemem előtt: sok pénzt szerettem volna keresni, hogy hazajöhessek egy híres sminkiskolába tanulni, ami viszont nagyon drága volt. Nem terveztem, hogy ott fogok élni, akkoriban még nagyon azt sem tudtam elképzelni, hogy egyszer majd gyerekem legyen, mert volt egy olyan kikötésem, hogy csak olyan férfinek szülök, akivel mindent közösen csinálunk. De nem hittem benne, hogy ilyen ember létezik.. A sors azonban közbe szólt, a gyerekkori szerelmem ugyan ott kötött ki Augsburgban, ahol én és az élet össze is sodort minket végre, annyi év után. A munkám hamar befejeződött, a nagymamám is visszament Magyarországra, mi pedig úgy döntöttük, hogy ott, Augsburgban kezdjük meg a közös életünket. Mindketten el tudtunk helyezkedni jó munkahelyen és 4,5 év után össze is házasodtunk 2015-ben. Mellette tudtam, hogy ha gyereket vállalunk, nincs mitől félnem, mert jó ember, aki családcentrikus is. Mivel nem szerettem volna szülni 30 éves korom után, mert fiatal anyuka akartam lenni, tudtam, hogy már nem sok időnk van, ha két gyereket is szeretnénk, ezért mi tudatosan terveztük a családot. Esküvő után 26 évesen várandós is lettem első kislányunkkal, Elenivel.

A magyar szülészetekről sok-sok negatív dolgot hallottam, de azt nem tudtam, hogy mire számíthatok Németországban, emiatt tele voltam kétségekkel és félelemmel. A körülményeket illetően tudtam, hogy a kórház itt olyan, mint egy hotel, de az orvosok és szülésznők hozzáállásáról semmit sem tudtam.

A várandós gondozás alatt volt részem egy orvos váltásban is. Sima éves kontrollokra jártam csak azelőtt, nem tudtam milyen egy igazán jó nőgyógyász, számomra az már “jónak” számított, aki kedves volt velem és alapos a vizsgálatokkor. Ráadásul

Engem hamar el kezdett foglalkoztatni a vízben szülés gondolata. Édesanyám, aki Ausztriában babysitter egy 5 gyerekes családnál, a két legkisebb baba születésénél részben részt vett, akik otthon, szülőmedencében, bábával születtek. Nagyon sok új dolgot tapasztalt meg és olyan csodálatos dolgokat hallhattam tőle, amiket azelőtt elképzelni sem tudtam. Miattuk indultam el egy különleges úton. Aztán az unokatestvérem is vízben szülésre készült a kisfiával, illetve egy másik ismerősöm is, szintén Ausztriában és tőlük is rengeteget tanultam.

A sok-sok pozitív vélemény után tehát én is eldöntöttem, hogy így szeretnék szülni, hiszen ennek tényleg rengeteg pozitív hatása van mind a mamára, mind pedig a babára. Számtalan videót néztem végig, és minden kérdésemre válasz után kutattam, nehogy legyen valami hátulütője. Az orvosommal azonban még nem beszéltünk ezekről a dolgokról, mert még nagyon korai szakaszban jártam és nem láttam jónak, ha ezt szóba hozom. Nagyon meg is szenvedtem az első 5 hónapot, terhességi vészeshányással küzdöttem, ami egy terhességi “betegség”, a szervezet túl sok terhességi hormont termel, ami a folyamatos rosszulléteket okozza. Ez a nők 0,02%-át érinti, és nincs rá nagyon orvosság.

Az orvos váltás azonban akkor lett esedékes, mikor felhoztam a szülési tervemet.

Csak bámultam magam elé és tudtam, hogy felesleges bármit mondanom vagy bizonygatnom neki, illetve mint kiderült, az ő kórházában amúgy sem lett volna erre lehetőség. Azonnal felkutattam az össze kórházat, ahol vállalnak vízben szülést. Szerencsémre egy kolléganőm tudott ebben segíteni, így tudtam, kikhez kell mennem. Ketten dolgoztak praxisban, és mellette egy kis kórházban szülészként az új orvosaim. Csak ők ketten voltak ott, ezért tudtam, bármikor kerülök be szülni, ismerős kezek nyújtanak majd segítséget. Nagyon elégedett voltam végig, alaposak és kedvesek voltak.

A kiirt időponthoz képest 2 nappal indult meg a vajúdás, 2016.július 11-én este 11-kor. Vártam pár órát a fájások alatt, tudni akartam rendszeresek-e. 10 perces fájásokkal indultunk el otthonról. A kórházba érve csak mi voltunk ott. Magammal vittem a szülési tervemet is, amit kérésem alapján mindenki próbált teljesíteni. Megkaptuk azt a szülőszobát, ahol a kád is helyet kapott, kapcsoltak nekünk relaxációs zenét, a fények halványan világítottak és hagytak minket pihenni. A kádba meleg vizet engedtek és a baba szívhangját egy olyan szerkezettel nézték, amiből nem lógtak ki kábelek és vízálló.

A férjem is kapott egy ágyat mellettem. Ott feküdtünk, én a vízben ő az ágyon órákig és beszélgettünk, ha valamire szükségünk volt, akkor szóltunk és készségesen a rendelkezésünkre álltak.

Az idő hamar elszaladt, beöntést nem kértem és nem is volt kötelező, ezt az összehúzódások rendezték természetes úton. Aludni nem tudtam, ezért reggel mondták, hogy menjek lépcsőzni, mert a mozgás sokat segít, illetve homeopátiás készítményeket kaptam, amik a tágulást segítették. Délelőtt 11 körül már nagyon fájtak az összehúzódások. Táncoltam, zenét hallgattam és sokat mozogtam, mert ez is segített a fájdalomcsillapításban. Visszatérve a szülőszobára kaptam labdát is, ami szintén sokat javított a helyzetemen és a férjem masszírozott.

16 óra vajúdás után azonban még mindig csak 3 cm körül járt a dolog, de ekkor már elveszítettem a kontrollt a testem felett. Teljesen kimerültem, egy más állapotba kerültem át fejbe, sajnos hánytam is, alig maradt erőm. Ez volt az a pont, amikor már nem bírtam tovább, és kértem epidurális érzéstelenítést. Sajnos ezzel együtt le kellett mondanom a vízben szülésről is, mert érzéstelenítővel nem szabad, ugyanis semmit sem éreztem volna. A papírokat már előre megkaptam még a kórházlátogatáskor, hogy ezzel ne a szülés alatt kelljen foglalkozni. Minden mellékhatással együtt kaptam róla papírt, mi fog majd velem történni. Az orvos, aki beadta nagyon profi volt, semmi fájdalmat nem éreztem. Felfektettek az ágyra és ekkor folyt el a magzatvíz is.

Ebben a 16 órában már a 3. szülésznővel ismerkedtem meg, akik egymást váltották a műszakban. Az epidurális érzéstelenítő után végre minden fájdalmam eltűnt, és tudtam aludni. Két óra múlva ébresztettek fel, hogy szülni fogunk, ugyanis a kislányom szívhanga kicsit visszaesett. Ezt akkor még nem tudtam, de az epidurális érzéstelenítőnek ez az egyik mellékhatása. Sajnos a nagy dózisú fájdalomcsillapító miatt én sem éreztem a tolófájásokat, a monitor alapján szóltak, mikor kell nyomnom.

Sajnos a fájásgyengeség miatt vákuummal húzták ki belőlem részben a kislányom fejét, illetve a szülésznő is könyékkel nyomta ki őt belőlem. Nem nagyon tudtam a helyzetet kontrollálni, hisz kicsit önkívületi állapotban voltam már. De végül 2016. július 12-én megszületett, este fél 7-kor.

Ezután velem egy helységben gyorsan leellenőrizték és megnézték, hogy minden rendben van-e vele. Hamar meg is kaptam őt, és áttoltak minket egy másik szobába, ahol megkaptuk az aranyóra lehetőségét csak mi hárman nyugalomban 2 órán át. Megkérdezték, hogy szeretnék-e szoptatni, vagy tápszeres lesz-e a baba. Én mondtam, hogy anyatejes, és ezt el is kezdtük ott azonnal. Később a szobánkban, ami minimális összegért csak a miénk volt és svédasztalos napi háromszori ellátással járt, nyugalomban megpihenve hárman összebújva ismerkedtünk egymással.

A férjem másnap hazament elintézni pár dolgot, én pedig kettesbe maradtam a kislányommal. Tapasztalatlan voltam mindenben, de segítőkészek voltak az ápolók. Persze, sajnos beleszaladtam a cukros vízbe és buta tanácsokba én is. A kislányommal megitattam, és elhittem, hogy jó lesz, ha csak 10-10 percet szoptatom egy-egy mellen. Ennek köszönhetően majdnem elapadt a tejem, ő pedig éhes volt, mert a cukros víz kitágította a kis gyomrát, így már az a pár csepp anyatej kevés volt neki, ami egyébként kielégítette volna az igényeit.

Minden szoptatás után fel kellett írnom mikor evett, és ha kapott tápszert, akkor mennyit. Az édesanyám és a La Leche Liga szoptatási tanácsadó oldala segített helyrehozni ezt a dolgot, és 4 hónapos korában már nem volt szükség tápszeres kiegészítésre sem. Cumit nem adtunk neki nagyon sokáig, és a kórházban sem akarták ránk tukmálni. Összesen 3 napot voltunk bent, sosem vitték el tőlem a kislányomat az engedélyem nélkül.

2017 őszén ismét várandós lettem, pont úgy, ahogy terveztük. A második kislányomnál is hasonló volt a helyzet, annyi különbséggel, hogy másik kórházban voltam kénytelen szülni, mert ahol előzőleg voltam, az megszűnt egy időre. Sajnos ebben a kórházban nem volt vízben szülésre lehetőség, így maradt a hagyományos módszer. 3 perces fájásokkal mentem be a kórházba, nem siettem, mert már tudtam, hogy ráérünk.

De utána már minden sokkal gyorsabban zajlott. Viszont itt is figyelembe vették minden kérésem, a szülési tervem aláírták, és ugyan úgy kaptam családi szobát. A húgom is velem volt a szülés alatt a férjemmel együtt, szerettem volna, ha ő is megtapasztalja, mire számíthat majd egyszer. Érdekesség, habár bent voltak velem, kórházi védőruhát egyikük sem kapott, nekem kellett csak kórházi hálóinget felvenni, mert abban mindenkinek praktikusabb volt a szülés.

Borzasztóan kedves és figyelmes volt mindenki, nem jártak be a szobába több százan engem nézni mint egy kísérleti alanyt, nagyon tiszteletteljes és csendes volt mindenki. Kaptam labdát, magammal vittem a saját zenéimet is. A szülés most is hasonlóan zajlott, kértem ismét fájdalomcsillapítót, viszont minden gyorsabban ment végbe. Voltak tolófájásaim, és tudtam a helyzetet is kontrollálni.

mert belül picit repedtem. Gátmetszést nem végeznek, csak ha nagyon muszáj, így ebből az “élményből” én is kimaradtam. 2018. május 24-én született meg Lili-Rose. A kislányomat egyből megkaptam, és ő is mellre lett rakva azonnal. Az aranyórát is biztosították. Másnap a nagyobbik lányom, (aki akkor még nem volt 2 éves sem), a férjem, az anyukám és a húgom is bejöttek hozzánk, és megtörtént a nagy tesós találkozás. Életem egyik legszebb pillanata volt az, ahogy ők akkor néztek egymásra. Teljesen elégedetten és boldogan mentem haza három nap után.

Ha esetleg újra várandós lennék, és Magyarországon kerülne sor szülésre, csakis otthon szülnék, bábával. Tervezzük, hogy végleg hazaköltözünk, ennek főleg érzelmi okai vannak. Kint nincs se család, se segítség és a gyerekek is németekké válnának az iskolában, hisz csak velünk lennének magyarul rendszeres kapcsolatba. Sok ismerősünk van, akik már kint születtek és ők már inkább németek.. beszélnek magyarul, de nagyon távol vannak attól akik magyarok valójában vagyunk.

Otthonszülésre egyébként Ausztriában és Németországban is van ilyen lehetőség, én azért nem éltem vele, mert kórházban éreztem magam biztonságban. Ausztriában 2000 Euróba kerül, Németországban támogatja az egészségügyi biztosító. Hálás vagyok az életnek, hogy ilyen szép és tiszteletteljes szülésekben lehetett részem.