Idősebb volt nálam az a férfi, nem volt nehéz érzelmileg kihasználnia

nő,művész
Forrás: Getty Images

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

„Nem haragszom rá. Tudom, hogy nem akart rosszat, csak nagyon magányos és boldogtalan volt. Mégis úgy marad meg az emlékeimben az az év, mint egy kellemetlen, viszketést okozó műanyag ruha a testemen.” Dóri mesél egy veszélyes kamaszkori érzelemről.

Tizenhat éves voltam és igazi idealista. A szüleim éppen váltak, én pedig magamba húzódtam. Nem jártam bulizni, nem érdekeltek a korombeli fiúk. A szobám mélyén festettem, rajzoltam, verseket írtam. Vártam a nagy Őt, aki a képzeletemben legalább húsz évvel idősebb volt, mint én. Apakomplexus? Talán. Tény, hogy apukámat nem láttam túl gyakran sem a válás előtt, sem utána.

A képzelet hamar testet öltött. Anyám unszolására beiratkoztam egy festőtanfolyamra, ahol megismertem Lórántot, a tanárt. Független és karizmatikus különcnek tűnt, villogó kék szeme volt, és úgy tudott beszélni a reneszánsz festészetről, hogy az ember fizikailag is átkerült a vágyott korba – mert a jelenben, a nyüzsgő, modern világban sohasem éreztem magam otthon. Lóránt negyvenkét éves volt, ujján ott virított a jegygyűrű. Azt is tudtuk róla, hogy van két lánya, néha mesélt róluk, hogy mennyire szereti őket, és milyen ügyesen fest mind a kettő.

A második tanfolyamon odajött hozzám, közel hajolt, és miközben a kezébe fogta az ecsetet, megérintette az ujjaimat. Áramütés volt, az egész testemben érezni kezdtem őt. Csak néhány percig tartott a közelsége, de úgy éreztem, bekúszott a bőröm alá, és nincs erő, ami kitéphetné onnan.

A negyedik tanfolyam után megvárta, amíg elmennek a többiek, és agyba-főbe dicsérni kezdett. Ömlengett a tehetségemről, a személyiségemről, az érzékenységemről. Megtépázott lelkemnek éppen erre volt szüksége: mintha balzsammal kenegettek volna. Elöntött a vad boldogság. Hát van a Földön valaki, akinek számítok, aki felismeri bennem azt a rendkívülit, amit én mindig zavarbaejtő kívülállásként érzékeltem. A tehetségem tehát az, ami megkülönböztet az átlagembertől. Ezért nem találom a helyem az osztálytársaim között, ezért érzem magam csodabogárnak. Lóránt felnyitotta a szememet, hirtelen a helyére került minden.

Egy idő után szokássá vált köztünk, hogy a tanfolyam után ott maradok, és órákon át beszélgetünk a műterem varázsos hangulatában. Olyan természetesnek tűnt az egész. Sokáig csak a festészet volt a téma, kérdezte, hogy művészeti egyetemre akarok-e menni, mi leszek, ha nagy leszek. „Ne aprózd el magad, kicsi Dóri.”-mondogatta. –„Te nagyon nagyra hivatott vagy. Ha ránézek a képeidre, a mindenséggel kerülök kapcsolatba, ez pedig csak a legnagyobbaknak adatik meg. Vigyázz a tehetségedre.” S közben áhítattal nézett rám, mintha a Madonna szállt volna le a földre. Nem véletlenül említek szenteket: nem bámulta a mellemet, a lábamat, gondosan kerülte, hogy nyíltan stíröljön vagy bármi olyat mondjon, ami célzás a testiségre. Mindig földöntúli, aszexuális dolgokhoz hasonlított engem is, a festményeimet is.

Fülig beleszerettem. Tükör volt, amelyben olyannak láttam magam, amilyennek akartam: különleges, senkihez sem hasonlítható, egyedi lénynek. Csak ültem a lassan sötétedő műteremben, ahol árnyékok rajzoltak a falra éles és ferde formákat, és ittam a szavait. Ha vele voltam, a világ kerek volt, minden értelmet nyert. Az a két óra minden szerdán, az a hatalmas hodály a vásznakkal, ecsetekkel, olajjal és falon lógó festményekkel lett az én menedékem, várkastélyom, elefántcsonttornyom, amelybe elmenekülhettem a zajos, könyörtelen világ elől.

Amikor viszont kiléptem a műterem ajtaján, elvesztem újra. A suliban kétszer olyan csúnyának és szerencsétlennek éreztem magam, mint a tanfolyam előtt. A jegyeim romlottak, mert alig tanultam, csak festettem eszelősen, hogy tetsszem neki. Anyukám megpróbált beszélni velem, de szúrós voltam, mint a sündisznó. Biztos voltam benne, hogy nem értene meg, így nem mondtam neki semmit.

Néhány átbeszélgetett hónap után Lóránt egy este rám írt cseten. Kérdezte, hogy áll a legutóbbi munkám. Eufóriában válaszoltam neki. Felvetette, mi lenne, ha átküldeném neki a készülő képek vázlatait, ő pedig írásban is segít, eligazít, hogyan fejlődhetek tovább. Sőt, szívesen csinál „válaszképeket”. Kapcsolatunk új fázisba lépett: én minden este továbbítottam neki, hol tartok, ő javaslatokat tett, utána elküldött egy általa készített skiccet, ami párbeszédbe lépett az én képemmel. Minden nap éjfélig-egyig cseteltünk, olyan pezsgő szellemi áramlatban úszkáltam, mintha a tízes évek kubistái között ültem volna Picasso társaságában.

Lóránt ártatlan, szűzies skicceit egy idő után merészebb alkotások váltották fel. Az alakok elkezdtek rám hasonlítani. Egyre kevesebb ruhát viseltek, és egyre kihívóbbra formálta őket: lecsúszott ruhapánt, rövid szoknya, félakt. Még a mellem formáját is eltalálta… tehát mégis megfigyelt… Menthetetlenül beleszédültem ebbe az álomvilágba.

A valóság megszűnt létezni, a világ három tényezőre szűkült: csak én voltam, ő, és a képei.

A tanfolyamon továbbra is úgy tett, mintha a beszélgetéseink és a festménycseréink meg se történtek volna, mintha nem lenne a mi kapcsolatunk kivételes, semmihez sem hasonlítható. A többiek előtt pókerarcot öltött, semmi nem utalt rá, hogy rám másképp tekint, mint mondjuk Laurára a második sorban. Az óra utáni együttlétek folytatódtak, és körülbelül fél év múlva kezdtük elhagyni a művészet-témát. Az egyik alkalom után, amikor kettesben maradtunk, vörösbort vett elő a szekrényből, és kérdezés nélkül töltött két pohárba. A beszélgetés az éjszakába nyúlt, a megszokott borongós műteremre teljes sötétség borult. Lóránt felkapcsolt egy lávalámpát, a kerengő viaszbuborékok kék színe az arcát sejtelmes fénybe vonta. A második pohár bor után elmesélte, hogy a házassága merő kudarc: a feleségének valószínűleg van valakije, a két kamasz gyerek pedig csak önmagával van elfoglalva. Senkije nincs, akivel a gondolatait megoszthatná, egyedül én. Nagyon sokat jelentek neki, ha velem van, úgy érzi, az élete megtelik értelemmel.

A bársonyos hang, a kék szem, és a két pohár bor elbódított. Elöntött a forróság vártam, remegtem érte, hogy megérintsen. De semmit nem tett. Egyszer csak felállt, közölte, hogy későre jár, kikísért a villamoshoz, adott két puszit, és eltrappolt.

Éjfél elmúlt, mire hazaértem. Anyukám nekem esett: kétszázszor hívtalak, lányom, merre jártál, hogy képzeled, hogy szó nélkül kimaradsz… Nem szerettem a konfliktust, de akkor durván elküldtem a francba. Mit teszel úgy, mintha törődnél velem, engem nem szeret senki, ti is csak saját magatokkal vagytok elfoglalva, hagyj engem békén, azt csinálok, amit akarok! Bezárkóztam a szobámba, a fejem a párnába fúrtam, és éreztem, hogy az egész szobát elárasztják a könnyeim.

Én addig még nem voltam fiúval, és nem is akartam mással randizni. Tudtam, Lóránt az igazi, ő az, akit az égiek nekem teremtettek. Vele akartam lenni, vele akartam elveszteni a szüzességemet. Megnyitott számomra egy kaput, amikor elmesélte, mennyire magányos. Éppen úgy, mint én. A csontjaimban éreztem a szomorúságát, és újabb bizonyítéknak láttam arra, hogy mi ketten összetartozunk.

A számítógép elé ültem, és boros fővel hosszú üzenetet fogalmaztam neki. Nem voltam rámenős: annyit írtam, mennyire örülök, hogy a bizalmába fogadott, bennem nem fog csalódni, én megértem őt, mert én is egy elveszett lélek vagyok, és nekünk támogatnunk kell egymást az életben. Azonnal visszaírt: Szeretlek, kicsi Dóri. Kis tétovázás után még hozzábiggyesztette: persze csak úgy, ahogy illik.

Ez a kis megjegyzés szíven ütött. Túl hétköznapin, túl rendreutasítón hangzott: miközben én a mennyekben szárnyaltam, ő óvatoskodik, nehogy félreértsek valamit. Ujjaim táncoltak a billentyűzeten, szerettem volna leírni, hogy én itt vagyok neki, nem csak úgy, mint a Madonna, vagy mint egy tehetséges festőtanonc, hanem mint egy lassan tizenhét éves nő, aki az övé testestül-lelkestül. De végül hallgattam.

Olvasd el ezt is!

A következő tanfolyamon olyan volt, mint máskor. Óra után beszélgettünk, de ezúttal kínosan került minden privát témát: Tintorettóról értekezett átszellemülten, a bort a szekrényben hagyta. Kilenckor az órájára nézett. Későre jár, kicsi Dóri, siess haza. Még sosem rázott le. Ki se kísért.

Meggyűlöltem a kicsi jelzőt. Úgy rakta közénk ezt a szót, mint a lovagok a kardot az ágyban önmaguk és az úrnő közé. Áthatolhatatlan akadálynak. Eddig, és ne tovább. Ahogy villamosoztam hazafelé, bugyogott a torkomban a fájdalom. Nem akar engem. Csak úgy tekint rám, mint egy tanítványra, akivel kellemes a traccsparti.

Másnap nem keltem ki az ágyból. Anyám azt hitte, beteg vagyok, aggódott, köménymagos levest főzött, felhívta az orvost. Harmadnap is fekve maradtam. Mi a baj, faggatott anya kétségbeesetten. Semmi, csak nagyon fáradt vagyok.

Lóránt napokig nem írt. Ilyen sem volt korábban. Majd a negyedik napon, amikor a jeges kút legmélyén kucorogtam zokogva, rámcsetelt: hogy vagy, kicsi Dóri? Jössz holnap órára? Hogy áll a festményed? Nem küldesz nekem vázlatokat!

Felbukkantam a mélyből, újra festeni kezdtem, esténként küldtem, amit kért. Ő mindig válaszolt, skiccelgette a válaszképeket, de hirtelen eltűnt róluk minden erotika. Dóriarc és Dóritest helyett tőlem gyökeresen különböző skicceket továbbított, sima portrék voltak, vagy nyakig begombolkozott figurák. Bár egy ideig hessegettem, azért vettem az üzenetet. Úgy érezte, átlépett egy határt, amikor borral kínált, amikor a defektes családi életéről mesélt. És beijedt. Számára is gyógyírt jelentettem, ahogy ő nekem, de amikor intimre fordult volna a helyzet, inkább hátraarcot vezényelt magának.

Ezt ma, tíz évvel a történtek után tudom csak így megfogalmazni. Akkor hónapokra kivont a forgalomból a visszautasítás. Hetekre belázasodtam, és amikor valamennyire összeszedve magam visszamentem a suliba, mindenki megdöbbent, mennyire sápadt és sovány vagyok. Tizenegyedik év végén a művtörit kivéve minden tantárgyból kettesem volt. De legalább nem buktam meg.

A nyarat úgy csináltam végig, hogy a fogamat összeszorítva újratanultam mindent, amitől a rögeszmém megfosztott. Lóránt párszor rám írt: azt hiszem, érezte, mit tett, és pokoli rosszul érezte magát tőle. Nem kérdezte, miért nem járok már a tanfolyamra. Biztatott, nehogy abbahagyjam a festést. Mást nem hozott szóba. Udvariasan, röviden válaszoltam neki. Lassan-lassan megnyugodhatott, hogy mégsem leszek öngyilkos miatta, és akkor abbahagyta az írogatást.

A nyár nagyjából helyretett. Ha a nőiességemet meg is tépázta ez a szerelem, a festést tényleg nem hagytam abba. Tizenkettedikben mindenből javítottam, az érettségim ragyogó lett, és felvettek a Képzőre. Megtaláltam a helyem, ami a hozzám hasonló csodabogaraknak jár.

Epilógus

Lóránt mára megfakult az emlékezetemben, egy alig sajgó sebhelyet hagyott maga után. Azért jutott eszembe az egész történet, mert pár hete összefutottunk az utcán: én a karantén utáni első sörözésemre mentem, ő bevásárolt. Megörült nekem, kérdezte, sikerült-e a Képző, van-e férjem, családom, mit dolgozom. Tulajdonképpen én is örültem neki, még ha picit fájt is. Megöregedett, de a régi sármját bőszen őrizte. Ugyanúgy villogott a kék szempár, mint tíz évvel ezelőtt, csak már én nem voltam az a tizenhat éves önbizalomhiányos fruska, hogy beleszédüljek.

Azért persze szívesen kérdeztem volna tőle ezt-azt, de hát nem volt alkalmas. Kezet ráztunk, kuncogtunk egyet azon, hogy nem tartottuk be az előírásokat. Aztán ő jobbra, én pedig balra mentem.

Öt film a zaklatásról:

Nézd meg a galériánkat>5 kép
Az irodában, az iskolában, a Facebookon – 5 film a zaklatásról
Tovább olvasok
Kép
Sütés nélküli vegán pestós lasagna

Meleg van. Dögmeleg. Ilyenkor legtöbbünknek nemhogy sütni-főzni, de még enni sincs kedvünk. Csakhogy kell, szóval hoztunk is egy vegán raw receptet, ami még egészséges is.

Kép
Afázia: mintha egyszercsak külföldiként ébrednél fel

Nyolc mosolygó ember énekel a Városligeti-tó partján - így néz ki az afáziások kórusának, a Hangadó Énekegyüttesnek a próbája a koronavírus idején. De vajon mi az az afázia, és miért fontos, hogy te is tudd, hogy mi az?

Kép
10 ikonikus divatpillanat a '80-as évekből, amit még ma is imádunk

Úgy tűnik lehetetlen kifogyni a mondanivalóból, ha a '80-as évekről van szó! Az instyle.hu összeállítása.

Kép
7 híres nő, aki kiállt a nemek szerinti megkülönböztetés ellen

A szórakoztatóiparban még ma is nagy problémát jelent a szexizmus. Szerencsére vannak olyan híres nők, akik fel mernek szólalni a hátrányos megkülönböztetés ellen.

Kép
"Úgy nézek ki, mint egy pedofil?" - akadt ki a férfi, aki kérdés nélkül fotózgatta a lányomat az utcán

Emeséék története a rémisztő bizonyíték arra, hogy a mai világban sajnos mennyire kell vigyáznunk a gyerekeinkre. Nem csak a közösségi médiában, nem csak ha egyedül vannak, hanem mindig. Mert a "gonosz" mindenhol ott ólálkodik.

Kép
Kitört a forradalom: valódi nők egy bikinireklámon

Nincs sok ideje megragadni egy reklámnak az ember figyelmét. Tizedmásodpercek legfeljebb. Átlapozunk egy magazinoldalt, kinézünk a villamosból – a hirdetés meg tovahussan. De van, ami befészkeli magát az ember agyába. Például az egyik hipermarket divatbrandjének bikinis női.

Kövess minket

ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin

Előfizetés

Weboldalunkon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy jobban megismerjük a felhasználói viselkedést és érdeklődést, valamint ezek segítségével személyre szabjuk és javítsuk a reklámokat. Weboldalunk használatával ezen feltételeket ön automatikusan elfogdja. További információkat az adatkezelési tájékoztatóban olvashat.
Megértettem