"Ő tényleg az volt, akiről azt gondolod, sose hal meg. Ez a Covid." - Egy Covidban, váratlanul elhunyt ismerősöm emlékére

Borítókép: "Ő tényleg az volt, akiről azt gondolod, sose hal meg. Ez a Covid." - Egy Covidban, váratlanul elhunyt ismerősöm emlékére Forrás: pixabay.com
Mindent megírtak már. Nincs semmi új, reggel kinyitjuk a hírportálokat, és rezignáltan bámuljuk a járványgörbét, ahogy egyre feljebb kunkorodik. Bizonytalanság, tinédzserek lakat alatt, dekonjunktúra, apadó bankszámla, elvesztett munkahely, kórház, lélegeztetőgép, fertőzésszám-növekedés, járványhalál – mindennapos szavak és kifejezések, megtanultunk együtt élni velük.

Belefásultunk. Sodródunk a történésekkel, belülről, önmagunkba zárva figyeljük, ami történik. Ráhatásunk? Az nincs, tehát elfogadtuk a sötétséget, mint a gatya a bűzt, vagy bagoly a fényt. És hát a legvadabb madár is megszokja a kalitkát egyszer.

A beletörődést akkor akasztjuk szögre, amikor közvetlen közelről sújt le mellettünk a hirtelen halál. Sejtettem, hogy elérkezik ez a pillanat, persze reménykedtem benne, hogy megillet a Nagy Kivétel státusza, mint amikor gyerekkorunkban hinni akarjuk, hogy mi leszünk azok, akiken a halál szeme egyszerűen átsiklik. Nem így történt most se.

Erre nincsen bevált dramaturgia, nincs megküzdési stratégia, egyszerűen csak leterít, amikor elérkezik. Ismerjük Kosztolányit, ugye? „Látjátok feleim, egyszerre meghalt, és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.”

Nem ismertem közelről. Nem volt a családtagom, a barátom sem. Együtt dolgoztunk néhány évig, kétszer-háromszor panaszoltuk egymásnak az életünket, melyben a legnagyobb sérelmet a kevés fizetés és a méltatlan munkakörülmények jelentették, egyszer berúgtunk és vihogtunk, mint a kisiskolások, egyszer meg összefutottunk egy török kebabosnál, és együtt nyeltük a girosznak csúfolt dzsankfúdot. Gyakran lájkolt Facebookon, így az algoritmus elém lökte, hogy megházasodott. A bájos esküvői fotókon az összetartozás rendíthetetlenségével néz a jövőbe, mint azok az emberi lények, aki tisztában vannak vele, mennyi-mennyi elvégzendő dolguk van még itt a földön.

Aztán pár napja akadt egy üres órám, unottan görgettem a Facebookot, és megint az algoritmus. Akkorát lökött rajtam, mint egy hullámverés. Egy online cunami. A munkahelyem profilján vidám kerti partis, sütögetős fotók fölött néhány sor, hogy köszönjük, hogy nálunk dolgoztál, nyugodj békében.

Azt hittem, valami torz vicc. De hát nem.

Úgyhogy leültem írni, mert mi mást tehetne az ember.

Nem tudom kötelességtudó mondatokban elhadarni az életét. Hogy itt járt, és hogy miket tett, arra a családja, a barátai nyilván emlékezni fognak. Olyan ridegen, üresen konganak a szavak. Mondom, nem ismertem jól. Azt tudom, hogy felfoghatatlanul fiatal volt, hogy most kezdett volna igazán élni, hogy lakott a tengerentúlon, hogy voltak tervei, és hogy bírta a giroszt. És ráadásul hős volt, a kurva életbe, egy igazi hős - segített másokon, amikor nagy volt a baj. Fitt, erős férfi, remek immunrendszerrel. Legalábbis ilyennek tűnt. Máig úgy látom magam előtt, kimerevített filmkocka az emlékezés vásznán, ahogy a verőfényes tavaszban a munkahelyünk felé ballagva a terveiről mesél, még a napszemüvegét is leveszi nagy izgalmában, a háttérben kertvárosi házacskák takaros kerttel, és minden olyan kipárnázott és nyugalmas és vibrálóan élő. Boldog békeidő. Egy Covid előtti világ.

Efféle forgatókönyveknek nem lenne szabad léteznie. Hogy fiatal emberek, akiket ismerünk, egyszer csak meghalnak. Ez egyszerűen: csalás.

Most örüljek, hogy (még) nem az apám vagy az anyám? Vagy hogy nem a legjobb barátom, akit elvitt ez a szarság? Nem tudok örülni.

Valakinek meg kell halnia, hogy a többiek újra megbecsüljék az életet. Ezt Nicole Kidman Virginia Wolfja mondja Az órákban. Szép mondat, mindig nagyon szerettem. Persze Virginia ezt a regényírás metódusára érti. Vajon így van ez a való életben is?

A napfényben alvó, védelmet nyújtó kertvárosi házsor: illúzió csupán. Kényelmes, puha és kivételezett helyzetünk Európában véget ért. Mindenkinek vannak, lesznek veszteségei, a pandémia szaporodó tragédiáival valamilyen formában mindenki azonosul majd. A vírustagadók is, az oltásszkeptikusok is. De itt és most, úgy érzem, nincs helye a kioktatásnak. Létjogosultsága a csendes gyásznak van. Ezt a pár sort minden családnak szánom, akik ebben az egy éve tartó fekáliában elvesztettek valakit.

Kéne valami, nekünk, nekik, az elhagyott családoknak, legalább némi tétova magyarázkodás, vagy intelem, hogy mi van, mi legyen, mihez kezdjünk, miért történik ez. Vagy ugyanúgy fel kéne kelni, takarítani, dolgozni a számítógép előtt, sétálni menni, esténként online színházat nézni, és olvasni a híreket a felfele kanyarodó számokról? Ez a normalitás új formája, és így is marad?

A világ már rég nem lesz olyan, mint tegnap volt.

Szívből remélem, hogy amikor közeledtél a túlsó parthoz, nem féltél, mert amit láttál, szép volt és megnyugtató. Jó utat.