Leila és Armand nem csak szerelmespár, évfolyamtársak is az egyetemen, Párizsban. Előbbi iráni, utóbbi arab származású családban nőtt fel, mindketten európai ruhákban járnak, alig beszélnek őseik nyelvén és a vallás legfeljebb kulturálisan fontos nekik. Éppen New Yorkba készülnek, ahol mindkettejüknek sikerült megcsípniük egy-egy ENSZ-gyakornoki állást, amikor felbukkan Leila bátyja. Mahmoud pár hónapos közel-keleti távollétéből szélsőséges dzsihádistaként tér vissza. Elszánt neofitaként mindent megtesz, hogy megtanítsa a húgát és az öccsét arra, hogyan él egy igaz hitű. Leilát bezárja a szobájába, elégeti az útlevelét, kiveszi a telefonjából a SIM-kártyáját és lenyeli (Leila, akit a nagyszerű popénekesnő, Camélia Jordana alakít, pikírten megjegyzi, hogy disznózselatinnal készülnek ezek a kütyük). A szobafogság előtt a lánynak sikerül lebeszélnie Armand-t, hogy rendőrt hívjon, hiszen a felvilágosult Franciaországban az ilyesmi családon belüli erőszaknak számít, ergó büntetendő. Így most Armand sehogy sem tud kapcsolatot teremteni a szerelmével, és amikor bekopog hozzájuk, a báty szó szerint kidobja.

Hősünk afgán származású haverjához fordul segítségért, aki burkába öltözteti – „mit gondolsz, mi hogy csajoztunk Kabulban?” –, így aztán Armand váratlanul betoppan Leiláékhoz tetőtől talpig fekete lebernyegben. Ő a lányhoz mint önkéntes korrepetitorához jött, aki francia irodalmat fog tanítani neki. Olyan találóan fogalmaz meg filozofikus állításokat az iszlám hit egyetemességéről, hogy Mahmoud gyakorlatilag első látásra beleszeret, és azonnal feleségül akarja venni. Meg van győződve róla, hogy ezt a csodalényt egyenesen Allah küldte az ő küszöbére, mert hát nincs is olyan sok nő Franciaországban, aki ilyen komolyan venné a hitet. A továbbiakban Armand-nak ipiapacsot kell játszania Mahmouddal és szintén fundamentalista barátaival, akik rendre követik az utcán, vagyis ott sem veheti le a burkát. Emiatt meg a rendőrséggel és a buszon ülő barátságos franciákkal (köztük az édesanyjával, aki nem ismeri fel) gyűlik meg a baja.

A néző ezen a ponton már félórája vacillál, hogy sírjon-e vagy nevessen, ám a rendező nem elégszik meg ennyivel. Abadi parádés kulcsjelenetben rántja le a leplet arról, hogy milyen nevetséges, ahogy a siíta és a szunnita irányzatok szó szerint és képletesen is ölik egymást, közben meg szabad szemmel alig látható a különbség a két áramlat között (a dialógus szerint legalábbis). De a „felvilágosult” véglet is megkapja a magáét: Mitra, az Iránból ideszármazott anya (Anne Alvaro), aki büszke arra, hogy fedetlen fővel járhat és harsányan demonstrálhat a nagykövetség előtt, azért mindent megtesz, hogy fiacskája számára megrendezze a lehető legelőnyösebb házasságot.

Az Egy burka, egy nadrág eredetileg Cherchez la femme (Keresd a nőt) címmel jelent meg, angolul pedig Some Like It Veiled (Van, aki fátyolosan szereti) néven fut a mozikban. A magyar címválasztás sem véletlen, hiszen nehéz figyelmen kívül hagyni a párhuzamot az Egy szoknya, egy nadrággal, és benne a spanyol örökösnőnek öltözött Latabár Kálmánnal, akinek reménytelenül udvarol az elszegényedett magyar gróf. A crossdressing mint poénforrás nem mai találmány, de úgy tűnik, megérte felébreszteni a klasszikus komédia legszebb hagyományait. Még akkor is, ha ez azt is jelenti, hogy a női főszereplő passzívan bezárva várja, hogy a két férfi megküzdjön érte, ami, hogy úgy mondjam, bátran szembemegy a mai filmtrendekkel. Így röhöghetünk egy jót azon, hogy a bigott aggresszivitás is képes elbotolni a saját lábában, képzavar ide vagy oda. És mélyet sóhajtva reménykedhetünk abban, hogy a valóságban is megtörténik egyszer-egyszer. Mármint nem csak az elbotlás, hanem az is, hogy a szeretetteljes odafigyelés tényleg megfelelő gyógyírnak bizonyul a dogmatista vakhit nevű betegségre.

Egy burka, egy nadrág (Cherchez la femme), 2017., 88 perc

Írta és rendezte: Sou Abadi

Főszereplők: Félix Moati, William Lebghil, Camélia Jordana

Magyarországi bemutató: 2018. július 5.

Nézd meg ezt a galériát is: