Ahogy mindenki ebben a kedves magyar vagy épp nem magyar társadalomban megkapja a magáét, a biszexuálisok sem maradnak ki. Ezért is írt rám Dóra, mert a szexpozitív Insta poszt után eszébe jutott, hogy szívesen elmondaná nektek az ő saját történetét, és a cikk második felében válaszol azokra a kérdésekre, amelyeket általában fel szoktak tenni a biszexuálisoknak.

“Tudom, hogy sokaknak évekbe, akár évtizedekbe telik, mert nem csak hogy még mindig toxikusan heteronormatív világot élünk, de sokakban él a “vagy ez, vagy az” mentalitás, akkor is ha toleránsak és nagyjából jártasak az LMBTQ+ kultúrában. Én viszont már akkor ráismertem magamra, mielőtt tudtam volna, hogy van rá szó. Azzal szoktam viccelődni, hogy 6 évesen láttam a Titanicot és az első celeb crush-om mind Kate Winsletre és Leonardo DiCaprio-ra esett egyszerre, szóval az ő “hibájuk.” Én voltam az a kislány, aki a Disney mesék közül legjobban a Mulan-ért rajongott. Egyébként nem teljesen vicc ez, tényleg annyira egyértelmű tud lenni, mindenféle felvilágosítás nélkül is. Nagyjából 12 éves voltam, amikor nagyban bújtam a netes rajongói oldalakat, hogy infót szerezzek a kedvenc bandámról, amelynek az énekese nagyon nyíltan biszexuális, és tisztán emlékszem a villanykörte pillanatra, hogy “Ja, van rá szó? Ez a szó rá? Akkor asszem ez vagyok ezek szerint.” És ennyi, nem szakadt le az ég, nem nyelt el a föld.

Illetve ahogy jöttek az új szavak (pánszexuális, queer, stb) nem nagyon van szükségem változtatni, mert nekem ezek ugyanazt jelentik. A biszexuális egy már megfelelő szó nekem, szeretem használni és normalizálni épp azért mert sokszor rossz fényben van reprezentálva még olyan média kontentben is ami egyébként LMBTQ+ közösségnek van célozva, és így azt is érzem, hogy van történelem mögöttem. (A szexuális forradalom előttről is! <3)

((((((Egy nagy zárójel még arról, hogy mennyire fontosak vagy nem a címkék: ha van, hogyan nevezni valamit, akkor tudod, hogyan keress rá, hogyan találj másokat, akik hasonlóak, diskurzust tudsz folytatni, de ugyanakkor nem preskriptív (vagyis előíró, elrendelő) módon kell használni. Sajnos ebbe a hibába sokszor esik főleg a Z generáció.

Már lassan 30 leszek és látom, hogy mennyire könnyebb találkozni mindenféle tanító forrásanyaggal a mai fiataloknak, mint nekem volt a 2000-es évek elején, amikor totál más világ volt. Nagyon értékelem, így visszagondolva, hogy volt eszem utánanézni mindennek idejekorán proaktívan, és hogy, amit találtam korrekt volt. Szerintem sok-sok év identitáskrízistől mentett meg maga a kíváncsiság, hogy nem volt cenzúrázva a netem, és hogy valamilyen közösségre leltem, néha mondjuk filmklubok vagy ilyesmik révén. Nagyon izolált lehet az élet, ha akármelyik címke is illik valakire az LMBTQ+ akronímából, betűszóból, de én inkább erőt találtam a szemantikában mintsem zavart. Azt is nagyon tisztelem, akik épp a címkék eldobásából nyernek erőt, de az én tapasztalatom szerint távolabb van az igazságtól az a tipikus bi reprezentáció mondjuk a tévés sorozatokban ami szerint nem bírjuk kiejteni a szót mert “nem szeretem a címkéket.” Sok szempontból valósághűbb a Crazy Ex-Girlfirendből a “Getting Bi” dal. Ha lehet, mi mondjuk bátran minden további nélkül és nem nagy ügy.))))

Nagyon tisztában voltam magammal mindig is, és sok fájdalmat okozott amikor páran (lányok) vagy nem voltak biztosak az identitásukban, vagy nem merték beismerni még, vagy úgy tekintettek rám, egy egész, érző emberre, mint egy turista élményre, ami nem szép dolog.

A kommunikáció a kulcs minden kapcsolati témában. És akkor a másik oldala ennek, hogy a saját közösségem meg sokszor úgy tekint rám, mintha nem lenne teljes jogom jelen lenni, részt venni, a biztonságos szférákban mozogni. Ez az egyetlen része, amit negatívan élek meg és az életem sok terén visszaköszön ironikusan ez a “se itt, se ott” helyzet (Én már Angliában élek, mert Magyarországon nem látok jövőt jó ideig, kétnyelvűen nőttem fel, a karrieremben is van egy száraz, nappali robotoló énem, de az igazi kiteljesedést a művészet és a színház adja.) De nem változtatnék cseppet sem magamon, ez a legjobb. Ha a kerítésen ülsz, minden szép kertre rálátsz, nem?

Hogy állnak hozzá a szüleim?

Sehogy, és ha egy aggódó szülő olvassa ezt épp, akkor azt tanácsolnám, hogyha azt akarják, hogy bizalommal forduljanak a gyerekeik hozzájuk, akkor el kell felejteni hogy “fújjozzunk” egy meleg csókon a tévében, vagy az “ártalmatlan” és “dehát mindenki mondja” sértő kifejezéseket. Az egyetlen amit elérnek ezzel az az, hogy nem fogják ismerni a gyereküket, mert befolyásolni a természetes vonzódásukat, azt biztos nem fogják tudni.

Az egyetlen a családomból, akinek valaha is elmondtam az a nővérem, aki 4 hónapig utána hozzám se szólt, és azóta is alig, pedig egy általában toleráns embernek mutatja magát mások előtt. Ez úgy történt, hogy két évvel ezelőtt egy irodában dolgoztunk (vidéken), ahol nem csak egy-két, hanem szinte minden közvetlen kollégám minden egyes nap tett homofób, rasszista, szexista stb. megjegyzéseket. Úgy éreztem senkihez sem fordulhatok, mert a HR lassan reagált, és max. egy-két érzékenyítő tréningen kívül semmi sem történne. Végül a stressz miatt visszaestem anorexiás-bulímiás szokásokba és az intenzíven kötöttem ki. Ott megfogadtam, hogyha kijutok onnan, akkor kiállok magamért jobban és őszintébb életet élek, ami éltet, nem gyötör. Ezért is költöztem ki Londonba, nem csak a színház miatt, hanem főleg azért hogy ALAPVETŐ legyen hogy ne b***zzanak a munkahelyemen.

A történetnek közel sincs vége. Kattints IDE a folytatásért!