A harmadik kekszért nyúlt. Oda se kellett néznem, csak a szemem sarkából, lopva láttam, így is pontosan tudtam, mi történik. Csak rágta, rágta és rágta; úgy éreztem, mintha a fogai az én fejemben őrölnék a csokis, mogyorós, zabfalatos darabkákat. Ha még egyet vesz, esküszöm azt már nem fogom kibírni és rá kell, hogy ordítsak; már megint. Aztán újra jól összeveszünk és ismét a fejemhez vágja, hogy én vagyok az „idegbeteg”, aki mellett már enni sem lehet. Csak legalább menne arrébb, vinné föl az emeletre tálcán, mit bánom én. Tudtam…zizeg, csörög-zörög a csomagolás, elkerülhetetlen lesz a balhé..

Vagy ott van az a múltkori eset, amikor a metrón utaztam. A velem szemben ülő fiú egy chipses zacsit tépett föl, és szájában egyenként megforgatva, harsogva, ropogtatva kéjesen fogyasztani kezdte a krumpliszirmokat. Nyilván sejtelme sem volt arról, hogy én közben legbelül majd’ szét robbantam a számomra elviselhetetlen zajok okozta kakofóniától. (Ennek a sztorinak az egyetlen „pozitívuma” számomra az volt, hogy legalább az kiderült, egy vadidegen is ugyanúgy az őrületbe tud kergetni ezzel; s hogy nem a férjemmel van problémám.)

Mert bár tudom, látom, hogy másokat is fel tud idegesíteni, ha valaki hangosan matat, rágcsál, cukrospapírokat zörget mondjuk egy mozifilm vetítése közben a nézőtéren; de nekem film se kell hozzá és az én reakcióim biztosan túlzóak – ezt még én is meg tudom ítélni.

Egészen mostanáig így voltam vele, ám amikor teljesen véletlenül elém sodródott egy cikk, amiben pontosan ilyen dolgokról írtak; kigyulladt az a bizonyos villanykörte a fejemben. Mint kiderült, a jelenségnek neve is van és egyáltalán nem is olyan ritka, mint ahogyan azt az ember feltételezné. Ezek szerint mégsem vagyok egy magányos bozótharcos, egy elviselhetetlen, antiszociális különc; aki nagyjából csak egy süket szobában képes jól érezni magát.

Nézzük akkor, mivel is állunk szemben: a mizofónia egy neurofiziológiai rendellenesség. Az érintetteket már a mások számára esetleg idegesítő, de semmiképpen sem kibírhatatlan hangingerek is rettenetesen frusztrálják. A reakciót kiváltó konkrét hang változó. Van, akit csak egy-egy, van, akit többféle hang is zavar. Ami közös, hogy egyszerű, hétköznapi hangoktól törhet rájuk az undor vagy a harag – sőt akár még a pánik is - mint például a rágás, a szürcsölés, a szipogás, a torokköszörülés és hasonló, gyakran testhez kötődő, főleg repetitív hangok.

A mizofóniától szenvedők ezekre a mások számára jelentéktelen hangokra ösztönös, nagyon nehezen kontrollálható agyi-testi válaszreakciót adnak.

Mivel egy viszonylag frissen azonosított jelenségről van szó, a tudósok is csak tapogatóznak a kérdésben. Bár a mizofóniát jelenleg még nem tudják gyógyítani, orvosok a kognitív viselkedésterápiát javasolják, mely során az elviselhetetlen zajokra „edzik” a hozzám hasonlókat; hogy így segítsenek, hogyan lehetne másként reagálni ezekre az ingerekre.

Addig is, egy használható gyakorlati tipp: kutatók arra már rájöttek, hogy egyes mizofóniásokon segíthet, ha elkezdik utánozni a számukra elviselhetetlen zajt kiváltó tevékenységet. Úgyhogy csámcsogásra, nyammogásra fel, drága sorstársaim!

Mik a halláskárosodás előjelei? Nézd meg a lenti galériánkban!