Amit Sáráról és vásárlási szokásairól alapvetően tudni kell, az a következő: nem kimondottan shopping-mániás, de azért szeret néhány havonta beújítani magának egy-két trendibb darabot, amit előtte módszeresen tollal beikszelgetett az Instyle legújabb számában. Ezt onnan tudom, hogy múltkor a kezembe került az egyik ilyen magazinja, amikor nála kuporogtam a kanapén, és feltűnt, hogy már a sokadik oldalon látok vastag alkoholos filces jelöléseket. Egy idő után rájöttem, hogy ez eredetileg nem a magazin része. Szóval ha valami megtetszik neki, esetleg épp híján van egy alapdarabnak, akkor elugrik a hozzá legközelebb eső bevásárlóközpontba, és még ha célirányosan is megy, két-három órát biztosan eltölt nézelődéssel, mielőtt zsákmánnyal teli szatyrokkal érne haza. Ha valaki gyakran megfigyelné az öltözködését, azt hiszem, úgy találná, hogy sportosan elegáns és divatkövető a stílusa.

Csak nagyon ritkán megyünk el együtt bevásárló körútra, így valóban nem tűnhetett fel, hogy barátnőm az elmúlt egy évben tudatosan elkerülte az effajta „közösségi tereket”, ha lehet így mondani. Múlt héten azonban, amikor épp fölugrottam hozzá, valahogy szóba került, hogy hamarosan lesznek Joy-kupon napok, és hogy igazán rám férne egy kiadós gardróbfrissítés. Nos, ez volt az a pont, amikor elhangzott köztünk a cikk elején idézett dialógus, és ekkor meg is kértem Sárát, hogy ugyan avasson már be ennek az „anti-shopping” fogadalomnak a részleteibe.

Mint mesélte, az egész azzal kezdődött, hogy a kishúgával kitalálták, hogy a már nem használatos ruháikat felteszik valamelyik online piactérre, hátha összegyűlik némi zsebpénzük. Miközben elkezdtek gardróbot rámolni, Sárába belehasított a felismerés:

Ekkor tett önmagának fogadalmat, amelybe senkit nem avatott be, mert félt, hogy úgysem tudná betartani sokáig, amit kitűzött magának. Ezt egyébként én teljesen meg tudom érteni, néha jobb, ha csak mi magunk határozunk el valamit és nem kürtöljük világgá, maximum csak akkor, ha már a végére értünk, és kimondhatjuk: sikerült.

Lényeg a lényeg, hogy megmutatta nekem a kis füzetét, amibe a 2015 szeptembere 2016 szeptembere közötti ruhanemű-vásárlásit írta be nagyjából a blokkok visszakeresése után, ebből saccolta meg, hogy mennyit spórolhat a 2016–2017-es időszakban. Most szeptemberben járt le a különös küldetése, így pedig – ha az előtte való év költéseit vesszük figyelembe –, nagyjából 300 ezerforintot spórolt a meg nem valósult vásárlásain. Persze egyáltalán nem biztos, hogy idén ősszel is vett volna még egy átmeneti kabátot vagy nyáron 2 pár szandált, de ha azt vesszük alapul, hogy vélhetően más ruhaneműkre is kiadott volna ugyanannyit, akkor nagyjából minden évben közelítenének egymáshoz az összegek a szokásai alapján.

De ha összeadok mindent, akkor bizony már erősen sokkoló lesz az öszeg, arra gondolok: tényleg megérte az a csizma huszonezerért? A magam részéről egyébként csak ritkán veszek ilyen drága cipőt, nálam ez abszolút a lélektani határ szélén mozog, de ha arra gondolok, hogy talán a magasabb ár mögött valamivel jobb minőség lapul, és hogy talán 2-3 évig is kihúzza a cipő, akkor abban a pillanatban nem sajnálom érte kinyitni a pénztárcámat. Persze ezek után azt hiszem kétszer is átgondolom, hogy mit veszek meg, és talán magam is elkezdek listát vezetni az ilyen jellegű költéseimről.

Nem tudom, én képes lennék-e egy évig szinte semmit sem venni magamnak, mert azért lássuk be, nem könnyű kibírni, hogy ne vedd meg a szoknyát, amivel hirtelen szerelembe esel, vagy ha mást nem, de ne egészítsd ki az őszi-téli ruhatáradat egy-egy új pulcsival vagy meleg zoknival. Barátnőm kitartásához mindenesetre ezennel is gratulálok, és alig várom, hogy együtt menjünk el Joy-napokra egy ilyen hosszú kihagyás utáni vadászatra.