Ezt úgyse tudjuk túlszárnyalni, mondta fanyarul Likó Marcell a Vad Fruttik-koncert elején. A kilencvenes években láttam őket, nem tetszettek, ellenben most, így a PUF-os Lecsó. Istenem, de kurva jó volt, lelkendezik a férjének egy késő harmincas hölgy, mint egy gimnazistalány. A sajtós sátorban másnap délben az egyik kereskedelmi tévé munkatársa öt percig elvonódik a munkájától, hogy ódákat zengjen az együttesről. A DM-koncert hatása remekül lemérhető azon, hogy még órákkal, napokkal a koncert után is mindenki róluk beszél fesztiválszerte.

Valahol azért bíztam benne, hogy így lesz, imádkoztam is esőistenhez rendületlenül, aki legalább háromszor nyitotta meg és zárta el napközben a csapot: legalább életem első Depeche Mode-koncertjén vonuljon vissza, aztán tőlem annyi dézsát önthet ki, amennyit akar (teljesítette). A megrázóan pontos kezdés előtt húsz perccel már elől ácsorogtunk, hogy idült mosollyal integethessünk a színpad felé, amikor megjelent a Fab Three két kísérőzenésszel: Andy Fletcher napszemüvegben, Martin Gore feketére mázolt szemmel és körmökkel, Dave Gahan pedig csillogó galambszürke zakóban és cipőben. A Going Backwards volt a nyitószám, mint rendesen, az igazi oroszlánüvöltés azonban a második, azaz a méltán klasszikussá vált It’s no good első akkordjainál harsant fel több mint negyvenezer torokból. Az eksztázis sínre került.

Az ötvenes éveiket taposó Depeche Mode-tagokat – akik sosem voltak azzal vádolhatók, hogy gyári futószalagról gördültek le – egyedülálló őrület övezi nálunk, élő legendák, kultikus tépett arcok, akik a közönséget könnyedén csavarják az ujjuk köré, s akiknek a hullámvölgyek is szelíden megbocsáttatnak. Úgy tűnik, Gahanék méltányolják ezt a szeretetet. Életük első fesztiválkoncertjét adták Magyarországon, és annyi energiát, annyi fel-felrobbanó ötletbombát, tartalmas vizuális és auditív elemet pakoltak a több mint másfél órába, ami egy tradicionális turnékoncertnek is becsületére vált volna. A DM sokszínűsége lenyűgöző: még mindig nagyon jól áll nekik a technohangzás, az acélfény-hidegségű elektronika, de amikor Martin Gore színpadra lépett az érzelmes Somebody-val, még a levegőbe tartott mobilok is elsírták magukat. A legendás, kétértelmű Personal Jesust pedig gitárszólóval dúsították fel, ami kétségkívül a koncert zenitje lett.

A monumentális közép- és oldalkivetítők szerepe túllépett a szimpla reprodukáláson: a fekete-fehér, feszes, pörgővágással rock and rollosított vetítések egyszerre csináltak érinthetetlen ikont a kerengő dervisként viselkedő Gahanből, másrészt intim közelségbe is hozták. A higanymozgású énekes folyamatosan tartotta a kontaktust a nézőkkel, Elvisesen riszált, grimaszolt, sercintett amúgy kocsis módra, a dobossal bohóckodott, mosolygott, kezével szívecskét formázott, mint egy Instagram-modell, operettsztárosan hajlongott, énekeltette és hajtotta a közönséget, már csak a stage diving és a bodysurfing hiányzott, azon se lepődött volna meg senki. Gahan – aki állítólag szokásos levendulaszappanja mellé hőfolyosót is kért, nehogy megfázzon - egyre jobban hasonlít David Bowie-ra és Freddie Mercuryra, nagyon távol áll a monokróm, egyetlen pózba merevedett sztároktól, s ezzel veszélyesen közel került a kultstátuszhoz. Egy laza showman, egy megdicsőülő próféta, egy ördögöcske és egy esztrád-clown bizarr kevercse, androgün jelenség, akinek lényében boldogan összefér az In your room „szentimentalizmusa” (a Somebody után is feltűnően törölgette a szemét egy kendővel), a Useless vagy a Stripped pengeéles, lélektelen keménysége és a Just Can’t Get Enough könnyed frivolsága. A hangja pedig nem kopott semmit, sőt, mostanában készült youtube-felvételeket hallgatva felkészültem lihegésre, elcsuklásra, hamisságra, de olyan erős és tiszta volt végig, mint egy alpesi tó. Gore az izgága Gahan mellett megbízhatóan hozta a nyugis és stabil harcostárs szerepét, Fletcher pedig maradt a háttérben, még a kivetítőkön is kevesebbet mutatták, mint mondjuk a másik billentyűst, és a remek, energiától szétrobbanó vendégdobost.

A zenekar a dramaturgiát is profin kezelte, izgalmasak voltak a kitartások, a töprengésre késztető, rejtélyes dalkezdések (vajon melyik szám éled meg váratlanul ebből az ismeretlen szintifutamból?), a megaslágerek-újabb dalok egymásra következése. A látvány is fontos szerepet kapott, de nem nőtt a zene fölé, nem vette át a főszerepet a lélektől és az energiától, elviselhető mennyiségű volt a fénytechnika, a lézer és a füstgép. A jól válogatott és jó ütemben vetített klipek a koncert bizonyos pillanatain szinte artfilm-mélységekig szántottak – vélhetően mindegyik a holland Anton Corbijn-nak, a DM állandó fotósának és klipkészítőjének a keze munkája. A gyönyörűségesen megkomponált képek, az erős érzelmi hatást kiváltó arcok és önreflexív minitörténetek a hagyományosan induló show-t összművészeti élménnyé, hangok és vizuális varázslatok szinergiájává emelték. A koncert csúcspontjain képek és zene hipnotikus erejű kavalkádját, kábító élményzuhatagot, szürreális, árnyék és fény határán táncoló világot nyújtottak nekünk, amivel alig lehetett betelni. Elképzelhető ezek után, mi történt a Never Let Me Down Again, a Personal Jesus, az Everything counts, az Enjoy te Silence alatt: minden képzeletet felülmúló tombolás, energikus ünnep, ováció, katarzis. A koncertet a Just Can’t Get Enough zárta, talán hogy a mókás szintibetét hatására ne szomorkodjunk annyira, amiért vége van.

Csütörtökön teltházas Iron Maiden lesz itt a Volton. Nagyon magasan van a léc.