A fiamat nem érdekelte a cumi. A lányomnál bezzeg… szerelem volt első látásra! Más kérdés, hogy valahányszor végigsétálunk az utcán, helytelenítő pillantásokba ütközünk. Ezeket természetesen ignorálom, hiszen már megszoktam, hogy a gyerekes szülő sétáját hol ellágyuló tekintetek, hol pedig fejcsóválások vagy egyenesen összesúgások szegélyezik (és akkor nem beszéltünk azokról a helyzetekről, amikor gyerekkel _és_ kutyával kelsz útnak).

A lányom amúgy nemsokára négyéves lesz, és már nem cumizik. Pár hónapja szokott le róla, és visszatekintve sem bánok semmit. Nem gondolom, hogy túl sokáig engedtem volna és azt pedig végképp nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom érte bárkinek.

Némileg csodálkozom azonban, hogy miért fáj ez ennyire az embereknek – ismerősöknek és ismeretleneknek egyaránt. Miért olyan nagy dolog ez? Épp elég valódi nehézséggel kell egy szülőnek szembenéznie ahhoz, hogy megvonja a gyerekétől azt az eszközt, ami egyébként megnyugtatja és amitől jobban is alszik. És, hozzátenném, az élet elég bonyolult és küzdelmes ahhoz, hogy a magam részéről ne akarjam mások gyereknevelési módszereit kritizálni – mi visz rá mégis tömegeket arra, hogy ezt tegyék? Soha nem fogom felfogni.

Azért most az egyszer összeszedtem, hogy miért vagyok a cumi mellett, és miért nem érzek egy grammnyi lelkifurdalást se miatta. Ezért.