Azt mondják, a közösen átélt traumák – akár egy liftelakadás – közelebb viszik az embereket egymáshoz. Ti hogy éltétek meg ezt?

Eszter: Az biztos, hogy az extrém körülmények, a traumatikus események mélyen összekovácsoltak minket. Az előbb említett gázai forgatás például nagyon megviselt mindkettőnket. A következő szilvesztert itthon töltöttük, nem akartunk elmenni sehová, de Andris kiugrott a Móricz Zsigmond körtérre, hogy vegyen valami harapnivalót. A petárdázástól olyan poszttraumás stressz-szindróma rohama lett, hogy majdnem bevetődött a kukák közé. Telefonált, hogy úristen, Eszter, ki ne menj az utcára! Akármilyen hangos pufanást vagy dörrenést hallottunk, összerezzentünk. De a kapcsolatunk kezdettől fogva nehéz dolgokkal lett megterhelve, vagy mondhatjuk úgy is, hogy megedzve. Épp csak egymásra találtunk, amikor meghalt az anyukám. Ilyen helyzetben az ember szabályosan pőrévé válik, a másik pedig még akkor sem mindig tudja, érzi, hogy mit kellene tennie, hogyan kellene kapcsolódnia, ha már régóta együtt vannak. Egyáltalán nem viselkedtünk tökéletesen ebben a szituációban, ami komoly alapvizsgája volt a kapcsolatunknak.

Tulajdonképpen furcsa, hogy korábban nem voltatok együtt, nem?

Eszter: Nagyon jó, hogy nem voltunk együtt. Én kapcsolatban éltem, Andris kapcsolatokban élt, és közben alaposan megismertük a másikat. Örülök, hogy nem a szerelem miatt kezdtük el az On the Spotot, hanem mert nagyon akartuk csinálni, és az egészből csak később nőtt ki a magánélet. Számomra ez így sokkal őszintébb.

András: Kétszer bejártuk a világot, mire előttünk is nyilvánvalóvá vált, amit a nézőink már pontosan tudtak: mi egy pár vagyunk.