Amikor annak idején bejelentkeztem egy családterapeutához, akkor legjobban az intim helyzettől féltem, hogy egy közeli hozzátartozóm jelenlétében beszéljek személyes dolgokról. Mások is ettől tartanak a leginkább és ha nem, akkor mitől? Mi tartja vissza az embereket attól, hogy a rengeteg probléma, feszültség és játszma ellenére külső segítségét vegyenek igénybe?

Először is a családterápia megítélése folyamatosan javul. De amúgy igen, sok elképzelés van, amelyet segítségül hívnak az emberek, hogy aztán abba kapaszkodva halogathassák a döntést. Az egyik ilyen hipotézis valóban az, hogy „hogy is tudnék megnyílni” mások előtt. Erre azt szoktam válaszolni, hogy a felelős terapeuta olyan tempóban halad, amit a kliensei elbírnak, illetve legfeljebb egy árnyalatnyival intenzívebb lehet ez az ütem, hogy kicsalogassuk a pácienseket a komfortzónájukból, de arról szó sem lehet, hogy ajtóstul rontsunk a házba. Egy másik elképzelés, hogy „ne teregessük ki a családi szennyest”. Ez sok családban ősi parancsolat – mások előtt nem beszélünk a nehézségekről, a kételyeinkről. A harmadik: „hogyan tudna egy kívülálló segíteni, amikor mi se tudunk magunkon”. A válasz erre az, hogy pont ez a lényeg, hogy kívülálló, nincs bevonódva. A problémákat a barátainkkal is megoszthatjuk és meg is szoktuk osztani szerencsés esetben, de a legjobb barátok is be vannak vonódva. Egy szakember értékelésmentesen tud közelíteni egy helyzethez, amiből mi belülről, beleragadva szinte ki se látunk.

Az előbb a halogatás szót használta. Miért gondolja, hogy a páciensek halogatják a döntést?

Amikor rákérdezek, hogy mióta tapasztalják az adott problémát, általában az a válasz jön, hogy évek, sőt, évtizedek óta. Nemrég megjelent egy interjú Purebl Györggyel, SOTE Magatartástudományi Intézetének igazgatóhelyettesével, aki azt mondja, pszichiáterhez fordulni épp annyira szégyen, mint fogorvoshoz menni. Ezt az analógiát úgy fűzném tovább, hogy pszichoterápiába is úgy megy az ember, mint fogorvoshoz: amikor már nagyon fáj.

Mit mondanak a páciensei, amikor rákérdez: mi volt az a pillanat, amikor mégis meghozták a döntést és nem halogatták tovább?

Gyakran előáll egy élethelyzet, ami nem teszi lehetővé a tovább halogatást. Érettségizik a gyerek. Most leszek negyven. Észrevettük, hogy ha így meg tovább, elválunk. Már külön is költöztünk. Egy házaspár késett az első ülésről, „bocs, de a válóperes ügyvédtől jöttünk” – mondták. Megkérdezték az ügyvédet, mennyi lenne a válás, aztán megkérdeztek engem, hogy mennyi lenne a terápia. Nagyságrendi különbség volt a kettő között, ezért – praktikus megfontolásból – úgy döntöttek, hogy mivel a terápia olcsóbb, ebbe vágnak bele.

Érdekes, még sosem gondoltam bele, hogy a terápia olcsóbb, mint a válás.

De nem emiatt érdemes terápiába menni. Amúgy is az anyagi feltételek egyéni helyzet függvényei mondjuk egy válás esetében. De még fontosabb, hogy például a párterápiának nem feltétlenül az a célja, hogy együtt tartsa a párt. Sokszor pont az a terápia érdeme, hogy a felek végül el tudnak válni. Általánosságban arra jó a párterápia, hogy a résztvevők előremutató módon tudjanak dolgozni a kapcsolaton.

Említette, hogy javult a családterápia megítélése.

Sőt, az utóbbi időben gyorsabban javul, mint az egyénié. Ezt sok összetevős folyamatnak látom. Először is a családi élet feltételei annyira megváltoztak az elmúlt két évtized alatt. Mindenki nagyjából ugyanazokkal a nehézségekkel találkozik. Másodszor az életmód, amit választottunk magunknak, nem segít a kapcsolatok erősítésében és ápolásában: inkább nehezíti azt, márpedig az önbecsülésünk egyik forrása, hogy jó kapcsolataink legyenek. Amióta én családterapeutaként dolgozom, lassan húsz éve, gyökeresen megváltoztak a kapcsolati minták, a nemi szerepek. Most még sokkal több a kérdés ezek tekintetében, mint a válasz. Ez elbizonytalanítja az embert és felértékel mindent, ami támpontot nyújthat. A családterápia pont ilyen.

Ezt a tendenciát a saját életében is tapasztalja? Elfoglaltabb, mint korábban volt?

Hosszú a várólista nálam is, ahogy a legtöbb kollégámnál, legalábbis azoknál, akiknek a neve megfordul néha a médiában. De ez nem az én érdemem, nem is rólam szól, hanem arról, hogy növekszik az emberekben az igény. Évről évre több kolléga dönt úgy, hogy családterápiát szeretne tanulni.

Hány családterapeuta dolgozik országszerte?

Úgy 300 körül, és a szupervíziós szakaszban lévő, családterapeuta vizsga előtt álló kollégák körülbelül százan lehetnek.

A Terápia című tévésorozat is sokat dobhatott a pszichológus szakma megítélésén. Ez most azért jutott eszembe, mert az első évadban van egy jelenet, amikor a kanapén ülő pár (akiket Nagy Zsolt és Szamosi Zsófia játszik) elkezdik követelni a terapeutától, hogy mondja meg nekik, elvetessék-e a születendő magzatot vagy ne. Mit lehet kezdeni az ilyen előfeltevésekkel, nevezetesen, hogy a pszichológus arra való, hogy megmondja a tutit?

Ez terápiás iskola és szakmai megközelítés függvénye. Van, aki a direkt útmutatásban és ötletadásban hisz. Én a másik végletet képviselem: nem mondjuk meg, hogy a hozzánk segítségért fordulók mit lépjenek, mert az a mi megoldásunk lenne. Szerintem ez nem feladata egy pszichoterapeutának. Ráadásul azt tapasztaltam, hogy ha megmondjuk és van 87 ötletünk, akkor 88-szor fogjuk hallani, hogy az miért lehetetlen. Fontos viszont, hogy megfelelően kérdezzünk, úgy, hogy ő maga tudja sorra venni a lehetőségeit, és egyáltalán meglássa őket. A krízishelyzet olyan, mint egy gödör, amiből nem látunk ki. Ha nem látjuk a napfényt, azt hisszük, hogy nincs is itt nap. Pedig van.

Hogyan zárul egy családterápia?

Egy családterápia általában viszonylag rövid, meghatározott ideig tart. Már az elején megbeszéljük, hogy nagyjából mit szeretnénk elérni és mennyi idő alatt. Ez kijelöli, hogy kábé mikor lesz vége. Akkor lehet lezárni egy családterápiát, ha a résztvevő kliensek, érzik, hogy a megbeszélt célok irányába tesznek nagy lépéseket, jól haladnak, van elszántságuk, hogy tovább menjenek. Tavaly egy házaspár jött hozzám, nagyon sok volt köztük az indulat, nem tudták eldönteni, hogy együtt vagy külön folytassák-e. Tisztáztuk, hogy először a döntést érdemes meghozni, ez négy alkalom után megszületett. Úgy döntöttek, hogy mindketten hajlandók további erőfeszítésekre a kapcsolat érdekében, és ezzel vége is volt a terápia ezen szakaszának.

Négy alkalom után? Ez mekkora időtartamot jelent?

Két hónapot; általában kéthetente van egy ülés. Egy másik példa: egy házaspár keresett meg, akik nagykamasz fiút neveltek és az apa édesanyja is velük élt. Úgy érezték, rá vannak szorulva a nagymama segítségére, aki cserébe sokmindenbe beleszól, a kamasz pedig feszegeti a határokat, néha rendőr hozta haza. A férj a kivonulást választotta: anyjának nem tudott nemet mondani, a feleségét nem tudta támogatni, bár szerette volna, így inkább kiment a kertbe és keveset tartózkodott a többiek társaságában. Ehhez a helyzethez tizenvalahány alkalom kellett, eddigre jutottunk el ahhoz, hogy a házaspár egymást támogassa. Ez szükségtelenné tette a nagymama segítségét, aki végül el is költözött, mindenki számára komfortos távolságba. A fiúval pedig konszenzusos szabályokat sikerült kialakítani, amiben ő is részt vett. A terápiának akkor lett vége, amikor arról számoltak be, hogy az apuka bent ül a nappaliban, minden nap beszélgetnek, a fiú nem keveredik balhékba.

Ilyenkor az egész család ott van az üléseken?

A családterápia résztvevői lehetőleg a teljes együttélő család. Vannak témák, amikben a családnak csak egy alrendszere vesz részt. Ilyenkor előre megállapodunk, hogy mikor ki jöjjön. Néha csak a házaspár, máskor csak a nők, csak a férfiak, csak a gyerekek. A lényeg az, hogy kiszámítható legyen a terápiás folyamatban, mikor ki kapcsolódik be.

Mi a helyzet a férfi páciensekkel? Az ő hajlandóságuk a családterápia iránt mennyit változott az elmúlt néhány évben?

Ezen a téren óriási változás van. 17 éve, amikor elkezdtem a praxist, tíz bejelentkezőből egy volt férfi. Ma 6:4 az arány, és a férfiak javára. Lehet, hogy azért keresnek többen férfiak, mert én is férfi vagyok – de ez korábban is lehetett volna így.

Generációs változás történt?

Az is, igen. A mai fiatal felnőttek körében a férfiak már nem gondolkoznak úgy, mint a szüleik nemzedéke, hogy ha segítséget kérek, akkor gyenge vagyok, hogy lelkizni, kapcsolati dolgokra figyelni női dolog. Az unokaöcséimnél, akik most egyetemista korúak, érzékelhető, hogy egy csomó minden természetesen jön, ami én generációmnak szokatlan erőfeszítés. Ma már az apukák tisztába teszik a gyerekeket, leviszik a játszótérre, ismernek virágbolt-címeket, felhívják a terapeutát. Változik a világ.