Az anyaságnak köszönhetően megtapasztalhatom azt a korábban mérhetetlenül vágyott létállapotot, amelyet aztán megkapni és nap mint nap átélni mégis tehernek bizonyul. Nevezetesen: mindenki úgy látja - és többnyire nem is tartja magában -, hogy a fiam igazán szép, kedves és szerfelett cuki egy kisbaba. Persze megnyugtató a visszaigazolás, hogy nem vagyok vakságig elfogult szülő, objektíve is tetszetős a gyerek pofikája, mégsem árad szét bennem a boldogság, amikor a boltban, a buszon, a metrón, tulajdonképpen mindenhol megszólítanak minket, hogy a tudtunkra adják, micsoda cukifej az ott a babakocsiban. Túl közel nyomulnak hozzánk, beszélnek, gügyögnek, kérdezés nélkül behatolnak a személyes terünkbe. A legutóbbi lakógyűlésen például senki nem figyelt a közös képviselőre, mert az egész ház a babánkkal incselkedett, még az a néni is, akivel egy nagy összeveszés óta nem köszönünk egymásnak. Egy amerikai házaspár a török büfében karsimogatáshoz is vette a bátorságot, a múltkor pedig alig tudtam felszállni a villamosra, mert kisebb csoportosulás támadt körülöttünk, a középkorúakból és nyugdíjasokból álló hadsereg a nagy rajongás közepette fél szemmel engem fixírozott, vajon milyen lehet ennek a világszép kisfiúnak az anyukája. Én meg csak álltam, éreztem, hogy nem ütöm meg a mércét, fogadtam a bókokat, mint egy rossz mellékszereplő egy sokszor játszott színházi előadásban, és feszült az arcom az erőltetett mosolygástól.

Vannak ismerőseim, barátaim, szeretem a társaságot, a nagy beszélgetéseket, de introspektív alkatomból adódóan magamba nézni, gondolkodni, egyedül lenni legalább annyira jó. A babakocsizások, különösen ha a fiam elnézelődik és nem akar mindenáron kiszállni, remek alkalmat teremtenek arra, hogy mélázgatásaim során ritkábban pillantsak mellettem elhaladó emberek arcába, mint önmagamba. Ezeket az értékes, saját magammal töltött perceket rabolja el a gyerek iránt tanúsított felfokozott figyelem.

De hát nem a mi érdemünk, hogy Pampersreklám-külseje van, hogy a szempillái az égboltot seprik, ezért ő vagy én nem tettünk lófüttyöt se, gondolom ilyenkor kényszervigyortól feszes arccal, az meg, hogy mosolyog, tapsikol és barátságosan pislog idegenekre, szintén megfoghatatlan eredetű jelenség: természetesen szeretettel és gondoskodással vesszük körül, de egyrészt nem látom bizonyítottnak az egyenes összefüggést, másrészt azt a sok csodáló nem látja, amikor a kis celeb otthon nyálát köpködve hisztizik a pelenkázón, vagy idegesítő hangon nyafog, mert nem engedjük neki, hogy megfogdossa a kábeleket: azt hiszem, a látvány rendesen odavágna. És ha egy baba nem kedveskedik lépten-nyomon, ha nincs tündibündi mosolya, akkor már nem is szerethető? A gyomromból elindul a feszültség felfelé, a vállam sajog, igazságtalannak érzem a helyzetet, hagyjanak békén engem is, őt is. Persze csak gondolom mindezt, kifelé rendületlenül mosolygok, bár a vigyorgásom picit iskolás, alapvetően nem vagyok jókislány-típus, pont hidegen hagy, mit gondolnak rólam mások, de a gyerek mellett valahogy nincs merszem vállalni. Menekülj, villog a fejemben neonvörösen, menekülj valahova, ahol nem figyelnek és nem ítélnek folyamatosan. Hiába ácsingóznék azonban kétségbeesetten egy kis magány után, erre nincs lehetőség, ezért csak úszom az árral, és udvariasan tovább mosolygok.

Aztán kénytelen vagyok önvizsgálatot tartani. Pár napja munkába menet egy kislánnyal utaztam a buszon, böhöm babakocsiban kuporgott, vékony lábai majdnem a földig lógtak. Jóval idősebb a fiamnál, gondoltam szórakozottan, miért tologatják még mindig? Pár perccel később a gyerek elmosolyodott, és akkor láttam, hogy nincs minden rendben vele. Belém mart a szégyen. Az anyukája szemében fáradtságot láttam, hasonlót az enyémhez, mégis mélyebbet, feketébbet, sárosabbat. Az én agyamat és arcvonásaimat is átrendezte az anyaság, de az övén kráterszerű árkokat húzott. Volt barátom fia jutott eszembe, autista kisfiú, azaz nem kicsi már, most intézetben él, nagyon szerette az ízeket, az volt a legnagyobb öröme, amikor kicsoszogott a konyhába, és jellegzetes kásás hangján enni kért. Rögtön utána egy másik ismerős is a fejembe tévedt, néhány évvel ezelőtt meghalt fiatal felnőtt lánya, és amikor egy munkahelyi baki után elsírta, hogy a tragédia óta nehezen képes összeszedni magát, a főnöke állítólag azzal kommentálta a vallomást: Mindenkinek megvan a maga problémája.

Nekem is. Például, hogy szépnek tartják a fiamat, és irritálja a buborékomat a közérdeklődés. Hát nem szomorú?

Galériánkban tippeket kaphatsz arra vonatkozólag, hogy miként tedd szórakoztatóvá a babával töltött időt!