Amikor Roli és én összeházasodtunk, fiatalok voltunk, mindkettőnknek megvolt a saját baráti köre. Ezek néha összevegyültek, máskor különváltak, az idő múlásával pedig elkezdtek ritkulni. Legalábbis nálam. Megszületett ugyanis a közös lányunk, Sára, így nyilvánvaló lett, hogy én leszek az, aki inkább kivonja magát a társasági életből. Egy ideig különösebb bajom nem is volt ezzel a rendszerrel, én voltam az anya, én szoptattam, elfogadtam az alárendelt szerepet, ő pedig körülbelül kétheti rendszerességgel találkozott a barátaival: nekem még ez is belefért.

Amikor azonban Sára féléves volt, egyszer csak azt vettem észre, hogy már hetente eltűnik, néhány héttel később pedig hetente többször is. Beült lazítani munka után, szombaton este, vasárnap délután, mikor hogy értek rá az – általában még gyermektelen – haverok. Ezt már azért szóvá tettem. Egyrészt idegesített, hogy mindinkább kivonja magát a segítségnyújtás, a baba körüli teendők alól, másrészt néha én is szerettem volna találkozni más emberekkel egy néhány hónapos gyereken kívül is. Ezt azonban Roli sűrű kiruccanásai alig tették lehetővé.

Én, a házisárkány

Régebben kifejezetten bírtam a férjem társaságát. A gitáros Ferit, a bohém Lacit, a felnőni képtelen, de kedves Pistit, és azt a néhány odacsapódó magányos harmincast, aki még nem találta meg a helyét az életben. Roli lehorgonyzását és családalapítását azonban, mint egy veszekedés alkalmával kiderült, ezek az addig udvarias és kedves emberek igen rossz néven vették. Amikor egyszer hozzávágtam, hogy unom, amiért folyton elmegy és sörszagúan jön haza, közölte, hogy igazi hárpia vagyok, és a „fiúk” is kivannak azon, amiért ilyen korlátozó házisárkányt vett feleségül.

Elállt a lélegzetem is. Roli a hét felét házon kívül töltötte, alig foglalkozott a kislányával, és még én voltam a szemét. Tudtam, hogy nem ezt érdemlem, maximum néhány infantilis, kötődésképtelen kocsmatöltelék fantáziájában, mégis nagyon fájt.

Mindig támogattam Rolit, szívesen töltöttem időt a gyerek előtt a barátaival, sosem berzenkedtem, ha ő ment el egyedül. De egyszerűen úgy éreztem, az, hogy a heti 7 napból legalább ötöt-hatot velünk, a családjával töltsön, illetve hogy néha én is elmehessek másokkal találkozni, több mint jogos igény.

A helyzet azonban mindmáig nem akar megváltozni, legfeljebb most már tudom, mit gondolnak rólam a nagy barátok. Roli néha erőt vesz magán, és heti egynél többet nem találkozik velük, de azt mondja, depressziós lesz, ha a négy fal között kell gubbasztania. A gyerekkel kapcsolatos programokon kötelességszerűen részt vesz, időnként kijön a játszótérre, egyszer elutaztunk hármasban vidékre is, de látszott rajta, hogy egyetlen percét sem élvezi.

Megbánta, hogy családot alapított?

Kezdem azt hinni, sokkal mélyebb baj van a házasságunkkal, mint hogy – amiképp anyám megengedően mondja, mert szereti a férjemet – Roli „szeret eljárni”. Valójában ő azokkal a fiúkkal azonosul még mindig, akiknek nincs se felesége, se gyereke, csak „szabadsága”, felelőtlensége és rövid lejáratú kapcsolatai. Roli mélyen belül megbánta, hogy családot alapított. Sosem vallaná be, és szereti is Sárát, tudom és látom, de elhamarkodtuk a dolgot. Én már készen álltam valamire, amire ő nem. És tulajdonképpen kenhetem a felelősséget a barátai nyakába, de az az igazság, hogy az eltűnés minden alkalommal egyedül Roli választása, nem másé.

Szeretem őt, jó ember, de egyre tehetetlenebbül nézem, ahogy messzire sodródik tőlünk. Sem a szép szó, sem a fenyegetőzés nem segít, párterápiáról pedig hallani sem akar. Lehet, hogy a különválás lesz az egyetlen kiút. Hadd legyen vasárnapi apuka. Ha ez az ő vágya, úgysem tudom megakadályozni.

Galériánkból az is kiderül, milyen meglepő dolgok jelezhetik, hogy válságban a házasságod!