Március 10-én jöttem Magyarországra, hogy szólistaként részt vegyek a Honvéd Férfikar egyik koncertjén. Pár nappal később érkezett meg az első koronavírussal kapcsolatos kormányzati intézkedés, amely többek között betiltotta a 100 főnél nagyobb rendezvények megtartását, így a mi produkciónkat is. Ettől kezdve Európa-szerte felgyorsultak az események. Lezárták a határátkelőket, törölték a repülőjáratokat, leállt a teljes vendéglátó- és koncertipar, valamint a felsőoktatási intézmények is felfüggesztették a működésüket. Ezzel egyrészt elveszítettem a keresetem száz százalékát, másrészt Magyarországon ragadtam, harmadrészt nem tudtam, mikorra és hogyan kellene visszamennem Németországba.

A drezdai főiskola első kríziskezelési stratégiája a kivárás volt. Elkezdték újra és újra egy héttel eltologatni a szemeszter kezdetét valószínűleg abban bízva, hogy a vírus hamarosan elül. Végül április első felében látták be, hogy változtatniuk kell, át kell állniuk egy hosszútávú megoldásra. Így indult el az online oktatás.

A virtuális zenetanulás váltakozó sikerrel járt. Egyes tárgyak, többek között a zenetörténet és a zeneelmélet minden probléma nélkül működtek. Mások, például az ének és a zongora, igen nehézkesen zajlottak, illetve volt néhány, mint a csoportos tánc és színészmesterség, amelyek el sem indultak. Ebből könnyedén kiolvasható egy minta: a csoportos elméleti tárgyak jól, az egyéni gyakorlati tárgyak gyengén, a csoportos gyakorlati tárgyak sehogy sem működtek.

Énekszakos hallgatóként az énekóra nehézségei okozták a legtöbb fejtörést. A videócseten tartott próbálkozásokról hamar kiderült, hogy közel értelmetlenek. Az akadozó kapcsolat és a torzuló hang miatt felhagytunk velük, és egy bonyolultabb, de jobban működő modellre álltunk át. A korrepetitorom felvette nekem a darabjaim kíséretét, én ezeket egy hangfalról játszottam le, és rájuk énekeltem, ezt felvettem, majd továbbküldtem az énektanáromnak, aki végül kiértékelte az eredményt, és tanácsokat adott a kivitelezéssel kapcsolatban. Nem szerettem ezt a folyamatot, a tanárom inkább egyfajta coach-ként volt benne jelen, nem énekmesterként. Azonban ez még mindig több volt a semminél, úgyhogy ezzel a félmegoldással vészeltük át az áprilist és a májust.

A szakmai nehézségek mellett hamarosan magánéleti problémákba is ütköztem. Fizetnem kellett a drezdai albérletemet, ami komoly nehézségeket okozott. Mivel a koncertek és a vendéglátás szüneteltek, elveszítettem a teljes keresetemet, a félretett pénzem pedig villámgyorsan elfogyott. Maradt a szülői támogatás, ami szintén nem volt zökkenőmentes, egyrészt, mert a szüleim is zenészek, így anyagilag őket is rosszul érintette a járványhelyzet, másrészt, mert a forint rohamos gyengülésével az albérletem relatív ára egyre nőtt. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy nem tudtam, meddig kellene fenntartani ezt az állapotot, így végül felmondtam a szerződésemet. A két hónapos felmondási idő miatt június elsején költözhettem ki.

A német járványhelyzet azonban már áprilisban elkezdett konszolidálódni, úgyhogy a főiskola a német kormány intézkedései szerint megkezdte az újranyitási folyamatot. Merkel kancellár kijelentette, hogy az oktatás újraindulásában a felvételiző, érettségiző és diplomázó évfolyamok élveznek prioritást. A korábban bezárt iskolaépület szigorú higiéniai és biztonsági szabályozások között kinyitott a végzős diákok számára. Tanítás még nekik sem volt, de legalább gyakorolni már bejárhattak az intézménybe. Ezzel együtt a főiskola kiküldött egy kérdőívet a diákságnak, hogy felmérjék, hányan tartózkodnak Drezdában, Németországban, külföldön, és ki mikorra tudna visszatérni a városba. Az eredmények és a kormányzati engedmények alapján április vége felé érkezett meg az első szemesztertervezet. Az iskolavezetőség úgy döntött, hogy május 4-én újraindul az egyéni oktatás a végzős tanulók, majd június 2-án mindenki más számára. Emellett kijelentették, hogy a csoportos órákat online kell folytatni, illetve augusztus közepéig meghosszabbították a félévet, hogy az előírt minimum 14 hét tanítás teljesülhessen.

Ekkor úgy tűnt, végre biztos információim vannak a szemeszterről, azonban kis idővel később kellemetlen meglepetés ért. A főiskola vezetősége felülírta a korábbi döntését, és május 15-én egy új tervezetet tett közé. Az új határozat értelmében május 18-tól minden diák részt vehet az egyéni oktatásban, és június 2-től a csoportos órák is elindhatnak. Kellemetlenül érintett ez a hír, hiszen három napom maradt arra, hogy Németországba menjek, ráadásul semmit sem tudtam a beutazás körülményeiről. Kértem hát egy hét haladékot az egyetemtől, és kinéztem magamnak egy repülőt május 18-ára.

Azonban újabb nehézségbe ütköztem. Németországban a tartományok kiterjedt jogalkotási szabadsággal rendelkeznek, és így a víruskezelési szabályozásaik is különböznek. Szászországban - amelynek Drezda a fővárosa - két hetes házi karantént írtak elő minden beutazónak, ami azt jelentette volna számomra, hogy további két hétig kimaradok a tanításból. Egy kis kutatás után rátaláltam egy értékes információra. Kiderült, hogy a két hetes házi karantént előíró törvény csak május 20-ig érvényes. Újabb döntést kellett meghoznom. Kiutazom Drezdába 18-án, és kivárom a két hetet, vagy menjek a következő géppel, 22-én, abban bízva, hogy az új, 21-étől érvényes szabályozás eltörli a házi karantént?

A repülőtéren természetesen egyből egy ijesztő meglepetés várt rám. Miközben sorban álltam a becsekkolásra várva - a másfél méteres tartandó távolságot matricák jelezték -, feltűnt, hogy több embert nem engednek továbbmenni. Kiderült, hogy csak akkor csekkolhatok be, ha az utazásomat munkaszerződés vagy német lakcímigazolás benyújtásával támasztom alá. Nagyon megrémültem, hiszen semmi ilyesmi nem volt nálam, egyedül a diákigazolványomat hoztam magammal még márciusban. Amikor előadtam a történetem a becsekkolást intéző hölgynek, ő láthatólag nem tudott mihez kezdeni a helyzettel. Kétkedő arckifejezéssel telefonálgatni kezdett, de végül pár perc múlva átengedett.

Az utazás hátralévő része nyugodtan telt, csupán egy említésre méltó dolog történt. A repülő fedélzetén kiosztottak az utasok közt egy-egy formanyomtatványt, amelyet ki kellett töltenünk. A személyes adatainkat és egy kontaktszemély elérhetőségeit kellett feltüntetnünk rajta. Kiderült, hogy a berlini leszállás után le kell adnunk ezt a dokumentumot az ott várakozó hatóságoknak. Ez alapján ellenőrzik, ki lép be az országba, és irányítanak a lakcímedhez tartozó egészségügyi hivatalhoz ellenőrzésre. Azonban a berlini repülőtéren semmi ilyesmi nem történt. Minden vizsgálat, ellenőrzés nélkül átengedték az utasokat, ki-ki mehetett a dolga után. Meglepőnek találtam, hogy ezek szerint a két állam semmilyen kommunikációban nem áll egymással, és sejtelmük sincs a másik járványügyi intézkedéseiről. Ez alapján az egész budapesti igazoltatás értelmetlen volt, hiszen a beutazók ellenőrzése Németország felelőssége lenne. Ha ők nem törődnek ezzel, Magyarországon miért kellett hazaküldeni egyes utasokat?

A sok bizonytalanság és meglepetés után végre megérkeztem Drezdába. Elkezdhettem az albérlet- és munkakeresést, illetve május 25-én végre számomra is elindulhatott a tanítás. Boldog voltam, hogy véget ért ez a kellemetlen időszak. A sok negatív hatás, bizonytalanság és stressz ellenére egy fontos, pozitív tapasztalattal gazdagodtam. Mindenki, aki valamilyen személyes felelősséggel bírt ebben a helyzetben - a tanárok, a rektorátus, a repülőtéri dolgozók és még a német kormány is - arra törekedett minden erejével, hogy az élet a folyamatos változások és következetlenségek ellenére tényleg visszatérhessen a normális kerékvágásba.

Így merészkednek ki az emberek a tengerpartokra, ahogy elcsendesül a járvány első hulláma: