Borítókép: Úgy készültem a kislányom negyedik születésnapjára, hogy nem tudtam, Ő ott lesz-e Forrás: pixabay.com

Úgy készültem a kislányom negyedik születésnapjára, hogy nem tudtam, Ő ott lesz-e

"Harmadik éve tart az az őrület, amiről sosem gondoltam, hogy megtörténhet. Pedig semmi mást nem tettem, minthogy kiléptem egy bántalmazó kapcsolatból a másfél éves gyermekemmel, a volt férjemben pedig azóta dúl a harag és a bosszúvágy, és nem maradt neki más, csakis a kislányunk, akin keresztül bántani tud." Olvasói történet következik.

Közel 3 éve folyik a rendőrségi, a bírósági ügy megspékelve gyámhatósági és családsegítői eljárásokkal. Gyakorlatilag a rendszerbe és annak lassúságába vagyunk zárva.

Szombat reggel kezdődött egy újabb rémálom. A szokásos menetrend szerint jött a gyermekünkért, és már az átvételekor jelezte, nem fogja vasárnap időben visszahozni, mert önhatalmúlag pótolja az eddigi – miatta! - elmaradt négy kapcsolattartást. Hiába mondtam neki, hogy ez nincs így rendben, és vasárnap van a kislányunk születésnapja, ő csak nevetett, bemutatott a középső ujjával, beült a kocsiba és a gyermekünkkel együtt elhajtott.

Álltam a kapuban, lefagyva, tehetetlenül. Tudtam, nincs semmi esélyem, megint ugyanaz történik, amit már számtalanszor át kellett élnem. Én tűpontosan betartom a bírósági végzést, átadom neki a kislányt, amikor láthatása van, ő viszont folyamatosan kijátssza a rendszer adta kiskapukat, és kénye-kedve szerint változtatgatja a visszahozatali időpontokat. Mert igen, nálunk ő az, aki nem tartja be a bírósági végzést, nem én.

Néztem, ahogy elmennek, és összeomlottam. Gyűlöltem, hogy egy olyan országban élek, ahol ezt újra és újra meg lehet csinálni, s hiába van egy csomó végrehajtási eljárás, ahol a volt férjemet elmarasztalták, egyáltalán nem történik változás. A bíróságok minden ígéret ellenére ugyanolyan alacsony összegű büntetéseket szabnak ki (25 vagy 50 ezer forint), mint anno a gyámhatóság, aminek semmilyen visszatartó ereje nincs, a gyámhatóság eszköztelen, a családsegítő súlytalan, én pedig tehetetlen vagyok.

Többször megtette már, hogy nem hozta vissza a kislányunkat, nem mondta meg, hol vannak, és azt sem, mikor fogja visszahozni. Hiába mentem a rendőrségre, mindig ugyanaz a válasz érkezett: ez nem az ő hatáskörük, jelezzem a bíróság felé. Olyankor ordítani tudtam volna. Komolyan gondolja a rendőr, amit beszél? Életem legféltettebb kincse az, akit épp nem kapok vissza, érvényes bírósági papírom van róla, hogy velem kellene lennie, és ők nem tesznek semmit!

Az esetek nagy részében nem hagytam magam, elértem, hogy felhívják telefonon a másik felet, ő pedig a rendőröknek már hajlandó volt megmondani, mikor érnek haza. Sosem tudtam ilyenkor beszélni a gyermekünkkel, sosem tudtam, hogy ő mit érez, hogy van, vagy éppen mit tud, miért nem jön haza. Szóval álltam a kapuban, mantráztam, hogy meg kell nyugodjak, és nem történhet meg, hogy nem látom a gyermekemet a születése napján, azon a napon amikor világra hoztam. Átgondoltam, hogy el kell még ugrani néhány kellékért, üdítőt, nasit kell venni a bulira, takarítani kell, elkezdeni a díszítést. Majd újra rám tört a kétségbeesés, hogy egyáltalán lesz-e szülinapi buli, ha nincs ünnepelt? Hogyan készüljek így, mit mondjak a kis barátainak, akiket meghívtam, mi lesz a kertbe rendelt pónival és egyáltalán, mit csináljak? Tudtam, ha elkezdem hívogatni a volt férjemet, akkor végrehajtást fog indítani ellenem kapcsolattartás megzavarásáért, tehát nem emelhettem fel a telefont. Arra jutottam, nincs más hátra, lemegyek a rendőrségre és segítségek kérek. Most azonnal.

Elmondtam a portásnak, mi a problémám, és kértem, hadd beszéljek az ügyeletessel. Néhány perc elteltével jelezte, hogy töltsek ki egy papírt –azt a fénymásolt papírt, amit a zsebtolvajlás után is adnak az embereknek –, és menjek haza. Jeleztem, hogy biztosan nem töltök ki papírokat, és addig egy tapodtat sem mozdulok, amíg nem jön az ügyeletes. Ennek hatására néhány percen belül megjelent egy tiszt, aki abszolút megértő volt, és következett a szokásos menet: megpróbálja telefonon elérni a volt férjemet és megkérni, hogy legyen kedves hazahozni időben a gyerekünket.

Ültem a kapitányság várójában, sajnos sokadjára, omladozó, koszos falak, régi ablakok, szakadt függönyök, őskori padok között, és az járt a fejemben, hogy ez manapság hogyan történhet meg. Miért nincs egy telefonszám, egy krízisvonal egy rendőrségen, vagy egy osztály a bíróságon belül, amit a nap 24 órájában ilyen dolgokkal fel lehet hívni, és ahol tesznek valamit azért, hogy a bírósági végzés ott és azonnal betartásra kerüljön. Nem olyan bonyolult dolog ez, és annyi vitát és veszekedést meg tudnának vele előzni.

Jó sokára kilépett a rendőr a szobából a szokásos válasszal: azt fogja mondani, amit már tudok, nem tehet semmit, ez bírósági ügy. Hívta a másik felet telefonon, de nem érte el. Elmondta, hogy neki is van gyereke, tudja, hogy ez borzasztó érzés lehet, de nem tud segíteni. Sakk-matt.

A tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzése talán ennél jobban soha nem uralkodott el rajtam, mint akkor.

Sírtam, zokogtam. Most akkor menjek haza, és szervezzem a kislányom negyedik születésnapját úgy, hogy nem tudom, vajon eljön-e? Azt hiszem, sosem felejtem el azt, ahogy akkor és ott egymás szemébe néztünk a rendőrrel. Nem kellett többet mondanom, láttam, hogy érti, és azt is láttam, hogy érzi, amit én. Segíteni akart valahogy.

Utánam szólt még az utolsó pillanatban, tudom-e, hol van most pontosan a gyermekünk. Elmondtam a címet, ő pedig biztosított róla, hogy még aznap kiküld valakit, aki megpróbál beszélni a volt férjemmel. Megbeszéltem magammal, hogy muszáj pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, ezért vasárnap elkezdtem a díszítést, elmentem a tortáért, mindent előkészítettem. Éppen az utolsó simításokat végeztem, amikor fél háromkor jött a telefon a volt férjemtől, hogy újra szól, nem hozza vissza a gyerekünket. Szervezzem át a bulit, csináljak, amit akarok, de ez van. Sírva kérleltem, ne tegye ezt. Persze élvezte a fölényét, elégedettséggel töltötte el, hogy szenvedek. Elmondta, ő tárt karokkal várja a rendőröket, úgyse tudnak mit tenni vele, hozzá nem mehetnek be, én pedig sírjak csak nyugodtan.

Ültem a földön és zokogtam. Egyre csak azt kérdeztem magamtól, hogyan szülhettem egy ilyen gonosz embernek gyereket? Hogy lehettem ennyire vak? Nála van a gyermekünk, pedig velem kellene lennie, nem engedi, hogy lássam a születése napján, nem beszélhetek vele, egy óra múlva pedig jönnek a vendégek. Közben pedig már az is a fejemben járt, hogy mit mondok majd a kis barátainak, hol az ünnepelt?

Tudtam, hogy össze kell szedjem magam, ezért valahogy megnyugodtam, és fél óra alatt átgondoltam a helyzetet: ha most nem készülök össze, lemondok mindent és mégis hazahozza, akkor a gyermekünk azt fogja látni, hogy egy kisírt szemű anya várja otthon a születésnapján tréningben úgy, hogy még ünneplés sincsen. Tehát nem volt más hátra, mint hogy előre befejeztem a díszítést, felöltöztem, kisminkeltem magam és vártam, hogy a bulira megérkezik-e majd az ünnepelt. Úgy éreztem, az exemnek valószínűleg pontosan az a célja, hogy a gyermekünk engem összeomolva lásson, és így tehesse tönkre a nálunk lévő szülinapi ünneplést. Ennek pedig még csak az esélyét sem adhattam meg.

A gyermekünkért össze kellett szednem magam, hiszen ő semmiről nem tehetett, neki boldognak kellett lennie ezen a napon, és nyomát sem volt szabad látnia annak, amin én keresztülmentem az elmúlt 36 órában. Szerencsére minden meghívott rugalmas volt, aki tudott, eljött, aki pedig nem akart feleslegesen autózni, azzal megbeszéltük, jelzünk majd, hogy induljanak-e el vagy sem.

Ültem a bejárat előtti lépcsőn, és vártam, úgy vártam a megjelölt időpontot, mint a Messiást. Közben pörögtek a különböző forgatókönyvek a fejemben, minden autóra felkaptam a fejem és folyamatosan pásztáztam az utcát.

Egyszercsak messziről meghallottam a gyermekünk hangját. Azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Hazajött. Visszakaptam. Megnyugodtam, hogy újra velem lehet. Magamhoz szorítottam, és másodpercek alatt már zártam is a kaput magunk mögött, nehogy tovább tartson ez a rémálom. Hát befutottak mégis, annak ellenére, hogy azt mondta, nem fogja hazahozni. Jó volt a megérzésem.

A buli szuper jól sikerült, de bennem még dolgozott az a sok minden, ami előtte ért: ott ültem a hullámvasúton, amire nem vettem jegyet, de valaki mégis felültett rá csak azért, hogy bántson és bosszút álljon. Hálás voltam a rendőrnek, mert kiderült, tényleg kiküldte előző nap a járőröket, és bár nem tudom, mi hangzott el, de talán ez is segített abban, hogy másnap minden mellébeszélés ellenére hazaért a szülinapos.

A mondás viszont igaz: ami nem öl meg, az megerősít. Megtanultam átlépni a határaimat, önuralmat és türelmet gyakoroltam, alkalmazkodtam, újraterveztem, földre löktek, de én újra és újra felálltam, erősebb lettem. Ő tett erősebbé azzal, hogy bántani akart, de nem hagytam magam.

Olvasónk történetének lejegyzése pár héttel ezelőtt történt. Az akkori eset … hát, fogalmazzunk úgy, hogy a körülményekhez képest happy enddel végződött. Ám amint megtudtuk, az édesanya nem utoljára került abba a rémálomba, amibe akkor. Azóta az exe nem csak fenyegetőzött azzal, hogy nem viszi időben vissza a lányukat, hanem meg is tette.

A galériából megtudhatod, hogyan szakítottak idén a hírességek.