A kisebbik lányom már jó ideje a barátjával lakik, felnőtt, önálló, fiatal nő, dolgozik, sokat jár külföldre. Gyakran jön haza, de leginkább csak egy jót enni, előkeresni egy félrerakott ruhát, könyvet. Az ok, amiért most mégis maradt, egy veszekedés volt a barátjával. Másnap délutánra szerencsére felszáradtak az esti könnyek, nyoma sem volt a sírós telefonoknak, és türelmetlenül szaladt le a lépcsőn, hogy újra találkozzon az elveszettnek hitt szívtipróval. Husszonnégy éves és szerelmes. Még mindig. Már megint.
Egy idősebb barátnőm jó humort és esténként egy pohár bort javasolt lányaim kamaszkorának kezdetén: „Ha ki akarod bírni, mást nemigen tehetsz” – mondta. Sajnos nem tudtam megfogadni a tanácsát, és egyik dologgal se nagyon éltem az elmúlt tíz évben, amióta lányaim „szerelmi időszaka” zajlik. Leginkább aggódtam és szorongtam, a lazító pohár helyett pedig rendszeresen autóba ültem, hogy a város különböző bulijaiból hazafuvarozzam a lányaimat.

Anyatigris a panelben

Az első együtt járás majdnem egyszerre zajlott a két lányomnál. Négy év van közöttük, és a két fiú ugyanúgy testvérpár. A nagyobbik kislányom első szerelme a gimnáziumi osztálytársa volt, komoly, helyes fiú, sokáig csak barát, aztán sűrűsödő emlegetéséből, a minden este órákig tartó telefonokból már sejtettem, hogy több ez barátságnál. Aztán egy pár lettek, helyesek voltak, a fiú sok időt töltött nálunk, majd a lányom náluk kezdett aludni. Jó párszor magam vittem őket a fiúék újpesti otthonához, amikor úgy döntöttek, hogy ott töltik az éjszakát.
Viszonylag hamar kibújt belőlem az anyatigris: ma már nem tenném, vagy legalábbis nem váratlanul, de egyik este én is beállítottam velük a kis panellakásba. Úgy éreztem, látnom kell, hol alszik a lányom, milyen szülőkkel vacsorázik. Persze minden rendben volt, a fiú szülei szuper jó fejnek bizonyultak, inkább mosolyogtak az aggodalmaimon, mint megsértődtek volna az esti látogatásomon. Később is találkoztunk néhányszor koncerten, a gyerekek utazásaikor, legutóbb az érettségikor, amikor együtt izgultunk a folyosón a szülői büfében.
Annak az évnek a szeptemberében a kisebbik lányom is szerelembe esett a fiú öccsével, ami azért némileg zavarba hozott, az ő esetében erre még nem igazán voltam felkészülve. De ment a találkozgatás, az állandó jövés-menés a lakásunkban, hol az egyik fiú jelent meg, hol a másik, amikor is egyik este megembereltem magam, és leültettem a négy szerelmest. Ma is rosszul vagyok a hegyi beszédtől, amit lenyomtam nekik a tanulás fontosságáról, a késői együttlétek korlátozásáról. De akkor valahogy úgy éreztem, meg kell mutatnom, hogy én vagyok a felnőtt, a józanság. Kár volt izgulnom, a nagylányom izgalomtól kipirult, boldog arca a jeles érettségi után bizonyította: nem csak a szerelemre érett meg. Ami óhatatlanul változást is hozott az életébe, mert jött egy újabb szerelem, mint a villámcsapás. Meglepődtem a heves érzelemtől, a korábbi komoly, kedves fiú belefogyott a bánatba, majd’ megszakadt érte a szívem, a lányom pedig külföldre ment az új fiúval, na, mert akkor tényleg elment az esze.

Képben vannak

Közben a „kicsik” is szétmentek, a kisebbik lányom az egyik osztálytársával gabalyodott össze, igazi, szép szerelemmel lettek felnőttek, szerettem őket együtt látni, sokat voltak nálunk, gyakran fuvaroztuk haza a fiút késő este. Egyik éjszaka a kisebbik lányom sírva hívott az V. kerületi rendőrségről, menjek értük, mert baj van. A fiú ellopott egy magas sarkú cipőborzalmat az egyik üzletből, mert a lányomnak nagyon tetszett. Őrület volt, emlékszem, ahogy zord arccal megjelentek a fiú szülei is, majd szótlanul beültek a kocsiba. De a szerelmük még sokáig túlélte ezt a fiaskót, egészen az érettségiig kísérte őket is. A szalagavatón igazi álompárnak tűntek.
Hogy mi fán terem a szerelem? Egyik közös utazásunkkor a vacsora után szóba hoztam a lányoknak a szexet, és hamar leesett az állam, hogy mi mindent tudtak. Képben voltak, és ahogy csodálkozó és hitetlenkedő arcomat látták, egyre merészebben avattak be a titkaikba. Akkor megbeszéltünk nagyon sok mindent, amikről én álmomban sem képzeltem volna, hogy beszélni tudnék az édesanyámmal. És bár nem kerül gyakran szóba azóta, soha nem éreztem, hogy titkolnának valamit vagy bizalmatlanok volnának. Sőt, elmondják, ha gondjuk van, a mai napig sincs tabu, és ez fantasztikus érzés.

Az ő oldalán állok

A nagyobbik lányom szenvedélyes szerelme kihűlt külföldön, az amúgy is hideg és zord országban, ahová a szerelme biztatására ment. Skype-on tartottuk a kapcsolatot, volt olyan, hogy betegen feküdt, úgy beszélgettünk. Ezt volt a legnehezebb, látni, hogy nincs jól se testileg, se lelkileg. Végül a szemeszter végén szinte menekült haza, szakot váltott és elment egy vidéki városba egészen mást tanulni és magára találni. Megtalálta a szerelmet újra, egy újabb fiú, aki belopta magát a szívembe, és fáj, hogy már nincsenek együtt, pedig igazán összeillettek. De ez már egy másik történet.
A kisebbik lányom? Az érettségi után külföldre ment nyelvet tanulni, és az első nyögvenyelős, honvágyas skype-ok után valami sejtelmes mosoly jelent meg az arcán azzal az örömteli mondattal, hogy jól érzi magát. Egy külföldi szerelem? Miután hazajött, távkapcsolat lett belőle, annak örömeivel, fájdalmaival, néha én is intettem egy-egy hellót a fiúnak a képernyőre. Aztán jött a vergődés, a se vele, se nélküle.
A kisebbik lányom egyszer a szememre vetette, hogy én jobban sajnálom a fiúkat, mint őt, pedig nekem az ő oldalán kell állnom. Én tudom, hogy az ő oldalán állok. Csak néha olyan jó lenne, ha elég okos lennék és meg tudnám értetni vele, hogy egy-egy összezördülés nem a világ vége. Hogy annyi minden miatt nem érdemes könnyet ejteni, és a viták nagy része belátással és elfogadással elkerülhető. Hogy a szerelem elmúlta sem a világ vége. És hogy ne feladja, inkább találja meg magát egy kapcsolatban.
Ha végiggondolom az elmúlt éveket, másról sem szólt az életünk, mint a szerelemről. Hol fent repkedtünk valahol, hol bánattól letaglózva merengtünk. Ma már nem vagyok napi szinten szem- és fültanúja a lányaim életének. De tudom, mi fáj nekik és mire vágynak. Nagyon remélem, hogy mindketten tartós boldogságra lelnek, és hamarosan megajándékoznak néhány unokával, akiknek majd jól elmesélhetem az anyjuk első szerelmi kalandjait.

Ez a cikk a 2018 májusi Éva magazinban megjelent, "Szerelmes lányaim" című írás szerkesztett változata.