A pontot az i-re az tette föl, amikor anyunál 4-es stádiumú petefészekrákot diagnosztizáltak, napra pontosan egy hónappal azután, hogy apukám ripityára törte a bokáját és mozgásképtelenné vált - meséli az ötvenes éveiben járó Anna.

Egy csapásra állt elő egy olyan helyzet, hogy a félig magatehetetlenné, nagybeteggé vált szüleimről és mellettük a kiskamasz gyermekemről kellett egyszerre gondoskodnom - teszi hozzá.

Hajnali ötkor keltem, megfőztem az ételt a szüleimnek, majd megcsináltam a gyerekek tízóraiját. Iskolába szerencsére a férjem viszi őket. Aztán az ételhordókkal fölpakolva átrohantam anyuékhoz, onnan pedig, rendszerint 8 óra után estem be a munkahelyemre. A főnököm nagyon kedves és toleráns, a nagy kérdés csak az, hogy meddig – panaszolja Anna.

Most viszont én szaladgálok a kórházi vizsgálataikról, a kezeléseikről a gyerekek edzéseire, vagy éppen fordítva. Természetes persze, hogy az ember segíti és támogatja a saját szüleit, amikor szükség van rá; szeretné viszonozni mindazt a sok jót, a törődést, amit annak idején neki is szenteltek. Ugyanakkor azt érzem, teljesen felőrlődöm, semmi idő nem jut a férjemre, magamra aztán még kevésbé, a nap végén pedig csak azt várom, hogy bezuhanhassak végre az ágyamba. Másnap pedig újra indul a verkli.

Anna esete egyre kevésbé újkeletű és egyedi; olyannyira nem az, hogy a jelenségnek egy jó ideje már neve is van. A „szendvics generáció” kifejezés 2006-ban a brit Merriam-Webster értelmező szótár szócikkei közé is bekerült.

Mindazok a 35–55 közötti felnőttek, akiknek még élnek idős, lelkileg, fizikailag és sok esetben anyagilag is egyre jobban rájuk szoruló szülei. Fiatal felnőtt gyermekeik még nem váltak le teljesen róluk, nem álltak a saját lábukra. Statisztikák igazolják, hogy manapság egyre hosszabb ideig maradnak a gyerekek – az ironikusan csak mamahotelként emlegetett – szülői háznál. A fiatalok elhúzódó önállósodása és a várható időskori élettartam kitolódása
hatalmas terhet rak a kötelességei közé szorult generáció számára. A hosszútávú megoldást szakértők a felelős öngondoskodásban látják, amihez szerintük több generáción átívelő szemléletváltásra volna szükség.

Addig is mit tehetünk?

– Bármennyire is nehéz, próbáljuk megőrizni a humorunkat, ez a legnehezebb helyzeteken is átsegít.

– Tudjunk pihenni, aludni eleget és ezt vegyük is nagyon komolyan, mert enélkül lemerülünk, képtelenek leszünk ellátni a szerteágazó feladatainkat.

– Végül, de nem utolsó sorban adjunk alább az elvárásokból. Nem az a legfontosabb, hogy a hét minden napján friss, főtt étel kerüljön az asztalra a csillogó-villogó lakásban. Ráadásul a nagyobb gyerekeinknek se tesz rosszat, ha időnként a saját bőrükön tapasztalják, nekik kell vacsorát készíteni, ha enni akarnak.