A kamasz lázad, hogy engedd szabadon, de valójában szüksége van szigorra, hogy biztonságban érezze magát. Szép kis szülői feladat: ebből a szituból kéne valamilyen békés megoldást kihoznod.

Persze, hogy a gyerekeim jelentik a legjobb dolgot a világon, ami történhetett velem, sőt épp azért taglóznak le ennyire az érzelmek, mert odavagyok értük, és szeretnék a lehető legjobb szülőjük lenni. Csak ez nem mindig megy. A tét eggyel nő kamaszkorban, ami – lássuk be – anyának és apának igazi szívás. Van egy félutas gyereked, már nem kicsi, még nem nagy. Mikor igyekszel neki önállóságot adni, hirtelen 12 évessé regresszál, mikor felügyelnéd, állítja, hogy bármit megold egyedül is.

Egy kamasz szülőjének lenni igazi lelki gyakorlat

Sokszor nem értem, mi rosszat csináltam, mikor még épp csak behúztam a lábam a lakásba, alig köszöntem, és olyan ronda pillantás fogad, mintha lekapcsoltam volna a wifit... Nyugi, nem te tehetsz róla, simán lehet, hogy nem rád dühös – nyugtatom magam ilyenkor – pakolj le szépen, aztán egy is idő múlva kérdezz rá, mi történt vele. Ha lesz hozzá kedve, úgyis elmondja. Veszek egy mély levegőt és teszem a dolgom. Nem mondom, hogy még sosem cikázott át a fejemen az a fájdalmas gondolat, hogy az elmúlt 12-15 év totál felesleges volt, valamit végzetesen eltoltam, de ez csak gyorsan múló csüggedés, tudom, hogy szó sincs véglegességről. A gyerekem előbb-utóbb visszanormálisul, és megint emlékezni fog arra a sok mindenre, amit tanítottam neki.

Amikor egy édes gyerekből, aki odavan azért, hogy veled lehessen olyan tinédzser válik, akinek határozottan az agyára mész, az előhívhatja belőled a megfelelési vágyat. Orbitális hiba, ha emiatt nem mersz határokat szabi neki! A biztonságérzetéhez szüksége van korlátokra, szabályokra, a felnőtt határozottságára, a szülő következetességére. Ha elkezded őt felnőttként kezelni, mindent ráhagyva, azt könnyen félreértheti. A passzivitásod azt üzenheti neki, hogy egyáltalán nem törődsz vele.

Nemrégiben mesélte a lányom, hogy az egyik barátja, aki 16 éves múlt, nagyon rosszban van az anyukájával. Gyakorlatilag nem is beszél vele, héba-korba találkoznak csak, pedig hát egy fedél alatt élnek. A fiú akkor megy haza, amikor akar, soha nem hívja fel az anyja, merre jár, otthon pedig tök üres lakás és hűtő fogadja a gyereket. Anya ugyanis inkább a pasijánál alszik, és főzni, meg vásárolni sem szeret, viszont pénzt hagy otthon, hogy vehessen magának kaját a srác. Szóval pénz van, törődés, odafigyelés, szeretet nuku. Ez az egész úgy került szóba, hogy a lányommal arról vitatkoztunk, miért nem engedem el valahová, mikor legnagyobb meglepetésemre a vita kellős közepén egyszer csak hangot váltott, és közölte hogy ok, megértette. Tulajdonképpen igazam van, és nem megy sehova. Sőt, a Dani (az említett fiú) szerint neki állati nagy mázlija van, amiért vele legalább törődik az anyukája, aki mindig pontosan tudja, melyik gyereke merre jár. És meg főz is, meg ilyesmik.

Néztem, mint Rozi a moziban, fura volt, hogy hirtelen a kegyetlen anya-sárkányból kiváló anyuci lettem. Jó érzés volt, csak meglepő. De akkor kezdtem el igazán bízni abban, amit eddig meggyőződés nélkül ismételgettem magamban: egyszercsak minden visszaáll majd a normális kerékvágásba, visszakapom a gyerekemet, aki nem egy fúria, hanem egy értelmes, empatikus emberi lény. Kitartás, ti se adjátok fel!