Ez a cikk az ÉVA magazin 2013. február havi számában jelent meg először.

Régebben ettem, amit értem – a tűzhelynél álldogálás kimerült abban, hogy megvártam, amíg a régi kávéfőzőből kijött a napi három-négy feketém. A spórolás pedig abból állt, hogy megkerestem a rezsire valót, feladtam az összes csekket, aztán jöhetett egy jó kis vásárlás, új ruha, új parfüm, új kencefice.

JÖNNEK AZ IKREK!

Négy éve a felhőtlen szabadságnak – huss! – vége lett, a költekezés édes, mámorító érzésének befellegzett. Kellett a pénz kiságyra, pelenkázóra, ruhákra, hordozóra, babakocsira, nem is tudom, mennyi mindenre még. És a legtöbbjéből duplán, mivel ikreket vártam. Tudtam, hogy egyedül fogom őket felnevelni – a családom tiltakozott az apa személye ellen, aztán velem is vitatkoztak: hogyan merek 33 évesen, a mai világban két gyereket vállalni?

Mertem – és iszom a levét. No nem annak, hogy itt van ez a két, mások szerint jól nevelt, aranyos, eleven, idegeimet naponta többször is próbára tevő fiúgyermek, akiket imádok, hanem az anyagiaknak. Mert mostanában minden tudásomat be kell vetnem, hogy megfelelő étel kerüljön az asztalra. Legyen laktató, finom, vitamindús, egészséges. És persze legyen is elég. Az évek során megtanultam egyféle alapanyagból két-háromféle ételt készíteni.

Például mire jó egy nagy cukkini? Először is lehet belőle tésztára finom szószt főzni, aztán a másik negyedéből rántani pár szeletet, a maradék pedig jó lesz pogácsába vagy zöldségfasírtba. Anyukám és a barátaim csak csodálkoznak, hogy hogyan lehet a semmiből ennyifélét az asztalra tenni. Ők nem tudják, én tudom: a látszatot fenn kell tartani. A szegénységet jól lehet palástolni némi kreativitással és pár remek fogással. Csemetéim sosem sejtik, másnap mi kerül majd az asztalra. Igaz, én sem. A reggeli kávé és újságolvasás mellett jön az ihlet, aztán következik az internetes receptkereső vagy Horváth Ilona: mindegyikből merítek, a végeredmény pedig egy-két óra alatt elkészül, lehet tesztelni.

MI VAN AKKOR, HA SEMMI SINCSEN?

Háziasszonyi pályafutásom és találékony „szakácsművészetem” tavaly, egy nyári napon ért a csúcspontra: azon a bizonyos hó közepi napon, amikor elfogyott a pénzem... Háromszor nyitottam ki a konyhaszekrényt, a hűtőt, hogy feltérképezzem, mi van itthon (nem sok minden), no – gondoltam –, lássuk csak, mit lehet ebből összedobni. Találtam fél zacskó lencsét... főzeléket nem főzhetek, nem eszik a fiúk. Árválkodott a hűtőben két tojás, egy fél hagyma, pár gerezd fokhagyma. A kenyértartóban szikkadt kenyér. Már jött is az ötlet: lencsefasírt lesz! Krumplipürével, mert még azt is találtam pár szemet. Az egészet gazdagítottam zabpehellyel, teljes kiőrlésű maradék liszttel, és hogy ne fogjanak gyanút a gyerekek – vajon anya mit kotyvaszt már megint? –, muffin sütőben sütöttem meg a fasírtokat. Fenséges ebédet rittyentettem, meg is ették a drágáim!

Igen ám, de itt jött a következő gondom: mivel tudom csillapítani a Túró Rudi-vágyukat és joghurtsóvárgásukat? És valami gyümölcsöt is kellett volna szereznem.

A MAGAM SORSÁNAK KOVÁCSA

A sors azonban a segítségemre sietett: a piacon fél tálca szederre tellett a keretből, az árusító hölgy azonban – látva édes (éhes?) gyermekeimet – olcsóbban adta és megpakolta még pár szemmel. Hát ezt letudtuk! A napi C-vitamin-pótlás is megvolt. Az már dupla öröm, hogy hazafelé a játszótéren felfedeztünk egy bokrot, tele édes, sárga szilvával. Teleszedtünk rögvest két kis műanyag poharat, miután szelektíven szétválogattuk a szemetet a közeli focipályán. Jó munka után édes a pihenés.

A délutáni alvásidőt én ismét a konyhaszekrény és a hűtő átkutatásának szenteltem, de sajnos ugyanaz a kép fogadott, mint reggel. Hoppá! Maradt még egy tojás! Ebből bizony ki kell sütni valami édességet. Volt egy doboz kefir, a hétvégi kiruccanásból édes, nyári alma, mazsola, így mire a gyerekek felébredtek, az asztalon gőzölgött a gyümölcsös prósza. Az már csak hab a tortán, hogy utazni készülő barátnőm beugrott hozzánk és hozott a kertjéből meg a hűtőjéből egy-két alapanyagot ajándékba. Lesz itt lakoma ezentúl!

És hogy mi a tanulság mindebből? Számomra bizony az, hogy bízzunk a szerencsében, a váratlan vendégekben, az ötletességünkben. És ne görcsöljünk, hogy mi lesz holnap. Mert mindig lesz valahogy. Ahogyan régi barátnőm mondta, amikor a gyermekeimmel várandós voltam: ahol az Isten ad bárányt, oda legelőt is ad.

Így spórolj, ha a munkahelyed az otthonod!