Sokkal jobb anyjuk vagyok a kamasz gyerekeimnek, mint voltam, kicsi korukban

Borítókép: Sokkal jobb anyjuk vagyok a kamasz gyerekeimnek, mint voltam, kicsi korukban Forrás: Getty Images
Saját elvárásainak csapdájából szabadulva találta meg a helyét az anyaságban, kemény küzdelmek árán. Zsuzsi elmeséli, hogy sikerült mindez.

"Lehet, hogy elsőre furán hangzik, de hatalmas megkönnyebbülést érzek, mióta a gyerekeim kamaszkorba léptek. Napról napra egyre jobb anyának érzem magam, ellentétben azzal, amikor még kicsik voltak. Annak ellenére, hogy ez (is) egy nagyon rázós időszak, úgy érzem, most kezdtem csak igazán magamra találni az anyaságomban - végre valahára nem érzem teljesen alkalmatlannak magam erre a feladatra.

Mert bizony így volt ez, hosszú évekig, közben pedig marcangolt az önvád, hogy miért nem vagyok képes boldogan „babázni” velük. Biztosan ismeritek azt a mondást, hogy a napok hosszúak, az évek viszont elröppennek - vagy valami ilyesmi. Nos,

én alig vártam, hogy tovaszálljanak már ezek az évek, hogy túl legyünk végre ezen az időszakon

de persze emiatt is folyamatosan rosszul éreztem magam. Mert nekem igenis rettenetesen hosszúnak tűnt minden egyes nap, a hónapok; az idő vánszorgott.

Ez persze nem azt jelenti, hogy egy siralomvölgyben éltünk, sokat mókáztunk, nevettünk együtt; vidám gyerekkoruk volt. Erre nagyon ügyeltem. Belül viszont türelmetlennek és inkompetensnek éreztem magam mindaddig, amíg a gyerekek nem lettek önállóbbak.

Élesen emlékszem, akkor kezdett csak el valami megmozdulni bennem, amikor a legkisebbünk 3 éves lett. Megbeszéltük ugyanis vele, hogy onnantól kezdve megpróbálunk megszabadulni a pelustól és hogy leteszi a cumit is. A babaágyát pedig „nagylányos” fekhelyre cseréltük. Ettől kezdve mintha én is elkezdtem volna élvezni az anyaságot. Nagyon sokáig önző és rossz anyának tartottam magam emiatt; ám ahogy a gyerekek egyre nagyobbak lettek, a bűntudatom elapadt és a helyét a hála vette át.

Nem csak azért vagyok végtelenül hálás, amilyenek lettek, hanem azért is, hogy mi mindenre tanítottak; saját magamról.

Azt hiszem, annak idején én tettem túlságosan magasra azt a bizonyos lécet azzal, hogy foggal-körömmel ragaszkodtam egy, általam elgondolt, tökéletesnek vélt „Anya” képéhez. Aki rendszeresen kézműveskedik otthon az ovisaival, saját készítésű díszeivel dekorálja a lakást minden egyes ünnep alkalmával és aki csak kiszalad a hátsó kertbe, hogy a tökéletesen bio, saját termesztésű sárgarépájából készítsen bébiételt éhező csöppségeinek. A gyerekek előtt persze egy öltés nem sok, annyit nem varrtam, soha egy szál zöldséget nem ültettem sehová. Utólag már nem is csodálkozom, mennyit küszködtem emiatt. Évek teltek el így, mire hajlandó voltam beismeri magamnak; hogy egyszerűen képtelen vagyok megfelelni az anyaságról alkotott, túlidealizált elképzeléseimnek.

Keményen megszenvedtem, mire rájöttem, nem nekem kell mindent egy személyben biztosítanom számukra. De ehhez az kellett, hogy felismerjem a saját korlátaimat. Egyáltalán nem kell minden részletre kiterjedően tökéletes anyának lenned; talán nem is lehetséges.

Nem ettől leszel ugyanis elég jó anyukájuk. Már tudom, hogy a lelkizésben például nagyon jó vagyok; a serdülő gyerekeim legnagyobb örömére. Lehet, hogy falra mászom egy kétévestől, viszont egyáltalán nem bánom, ha a 14 évesem mellett kell ülnöm akár egy órán keresztül és a sztorijait hallgatnom, mert épp mesélni van kedve.

És ami a legfontosabb, igyekszem is mellettük lenni és azt megadni nekik, amiket én annak idején, tinédzserként úgy érzem, nem kaptam meg. Minden nap esélyt kapok arra, hogy tettekkel is kimutassam, érzékeltessem, úgy és olyannak szeretem őket, ahogy vannak; nem pedig olyasmikért, amit elérnek, teljesítenek.

Galériánkban olyan idézetekből válogattunk, amiket lehet, hogy jó lett volna friss anyaként is olvasni..