Zsuzsit régóta ismerem. Nem mondanám, hogy a legjobb barátnőm, de egy időben gyakran jártunk közös társaságba, ezért kialakult köztünk egyfajta cimboraság annak ellenére, hogy különbözőek nem is lehettünk volna. Én lila bölcsész voltam vörösboros kólával a kezében és József Attila-kötettel a hóna alatt, ő pedig informatikus, aki valószínűleg már a bölcsőben is laptopot nyomkodott. Ugyanakkor volt egy érdekes világlátása és egy fanyar humora, amit nagyra értékeltem.

Zsuzsi sokáig nem akart gyereket, végül a harmincas évei végén észbe kapott, és gyorsan teherbe esett az élettársától. Gyönyörű kisfia született, Jakabnak keresztelte el. Jó ideig nem találkoztam vele a szülés után, a gyerek másfél-két éves lehetett, amikor véletlenül összefutottunk egy plázában, és a találkozás örömére Zsuzsi meghívott egy kávéra.

Megkérdeztem, hogy van a baba, mire ömleni kezdett belőle a szó. Tulajdonképpen panaszkodott, bár úgy tett, mintha dicsekedne. És közben olyan részleteket árult el a nevelési stratégiáiról, amin őszintén elámultam. Nekem is van egy lányom, és sok embert, anyát, apát ismerek, de hogy valaki még mindig így csinálja, ráadásul egy nálam valamivel fiatalabb nő… nagyon furcsa volt.

Zsuzsi elmesélte, hogy egy hónaposan külön szobába fektette a babát, és elapasztotta a tejét is, mert nem akart szoptatni. Azonnal sírni hagyta Jakabot éjszakánként, de nem ám fokozatosan szoktatta a külön alvásra, ahogy mondjuk a ferberizáció mondja, hanem drasztikus ajtóbecsukással. Majd abbahagyja a bőgést, mondta rezignáltan, legalább erősödik a tüdeje. És valóban, abba is hagyta pár nap múlva, többé nem sírt. Igaz, nem is mosolygott túl sokat, ahogy Zsuzsi kissé sértetten, valamivel később megjegyezte, a két dolgot semmilyen módon nem kapcsolva össze egymással.

Jakab szigorú napirend szerint élt, amíg Zsuzsi bele nem fáradt, és gondolt arra, hogy neki bizony kikapcsolódás, vakáció kell. Ekkor fogták magukat a gyerek apjával, Jancsival (aki nem sok vizet zavart az úgynevezett nevelés során, mindent a barátnőjére hagyott), és lefoglaltak egy 3 hetes Maldív utat, természetesen Jakab nélkül. A kisfiú az apa nagyszüleihez került vidékre, akiket addig körülbelül négyszer látott, és akik nem repestek az örömtől, hogy lepasszolnak nekik hetekre egy 7 hónapos kisbabát. Zsuzsi azonban kőkeményen határozta el magát, így mentek – pedig „Jancsi aggodalmaskodott kicsit, de hamar meggyőztem. Jó a gyereknek a nagyszüleivel.”

Egy évesen Jakab már bölcsis volt, az anyukája visszament dolgozni. A beszoktatás nehezen ment, de Zsuzsi itt sem hatódott meg túlságosan. Ő is túlélte, mások is túlélték, a sírdogáló kisfiú is túl fogja. Nem szabad túlérzékenynek lenni. Ez nem olyan világ. Ezt hajtogatta, mintha folyamatos önigazolásra lenne szüksége. Azóta többször utaztak a világban ide-oda, és Jakab mindig a nagyszülőknél maradt hetekre.

Ezen a ponton félénken kérdeztem meg a kapucsinó fölött: nem félsz, hogy eltört a gyerekben valami? Hogy valami lelki kárt szenvedett menet közben? Erre szabályos dührohamot kapott. Micsoda hülyeség. Már vártam, mikor jössz azzal te is, mint a többiek. Miért kell hülye női magazinokra hallgatni? Miért kell nyáladzani? Jakab teljesen normális, szófogadó, jó gyerek. Egyedül az evésével van valami… nem annyira szeret enni, sokat zsarol ezzel, de már kezdem leszoktatni róla. Minden más remekül megy. Teljesen jól vagyunk. Nem is lehetnénk jobban.

Néztem szegény Zsuzsit, ahogy fülig vörösödve, mérgesen gesztikulál, és eszembe jutott az anyja. Kétszer találkoztam vele, hideg, arisztokratikus nő volt, nem kellett pszichológusnak lenni ahhoz, hogy lássam, Zsuzsi tart tőle. Nem tudom, mi történt kettejük között, bár talán sejtem. De nem mondtam semmit. Inkább bólintottam – mit tehettem volna mást –, és aztán már másról beszéltünk.

Hogyan ne szidd soha a gyereket? Galériánkból kiderül!