Éva magazin / Zubor Rozi: Imádom ezzel a kérdéssel kezdeni mostanában az interjúimat, egyrészt mert nagyon meglepődnek a beszélgetőpartnereim, másrészt pedig mert nagyon jól esik nekik. Szóval a kérdésem: Feri, hogy vagy?

Rákóczi Feri: Ezt én is csak megerősíteni tudom. Először tényleg van egy meglepődés, de tudod mi van? Ami meg szörnyű, hogy utána mindenki rögtön panaszkodik. És tudom, hogy valahol jogos, látom, érzékelem, én se dugom homokba a fejemet, de azért könyörgöm, van a világon csomó szép dolog is...!

É/ZR: Ennek fényében akkor mi a te válaszod?

RF: Az, hogy: iszonyatosan jól vagyok, köszönöm a kérdésedet. Minden nagyon szuper!

É/ZR: Mi teszi épp ilyen széppé és pozitívvá az életed?

RF: Az a helyzet, hogy nálam ez mindig így van. Az élet maga teszi széppé! A két rosszéletű gyerekünk, akiket összehoztunk Békával (Feri párja, gyermekeinek anyja – a szerk.), a mindennapok, a problémák, amiket meg tudunk oldani, amiken túl kell lépni, még azok is szépek tudnak lenni. Én pozitívan próbálom ezeket nézni. Elmondhatatlanul hálás vagyok azért, mert van hova és van kikhez hazamennem, ahol vár egy olyan közeg, hogy még ha rossz is valami, akkor is mindent el tudok engedni, ki tudom ventilálni az érzéseimet. El tudom mondani a gondolataimat és arra jön egy válasz is, mert meg tudjuk beszélni a dolgokat. Mindent. A két gyerekünkkel kapcsolatban pedig mindig félelemmel átitatott, de büszke érzés tölt el.

É/ZR: Ha jól számolom, ők már azért elég nagyok.

RF: Igen, a nagyobbik 14 éves csaj, és kiskamaszodik. Azt hiszem ezzel mindent el is mondtam, aki épp ebben a korszakban van, vagy már volt, pontosan tudja, milyen ez. Nehéz. Én ugyanis egy nagyon nyünyörgős csávó vagyok. Imádtam a meseolvasást, a pelenkázást, a fürdetést, imádtam, ha odabújtak. De egy 14 éves lánygyerek már nem az apjához akar odabújni, hanem egy pelyhedző bajszú, 42-es lábú, minimum 14 éveshez. És ez gyakorlatban tök normális, hiszen én se akartam ennyi idősen már a szüleimhez hozzábújni. Nagyon büszke is vagyok rá, hogy ilyen önálló, meg minden, de azért be kell valljam: a szívem egy kicsikét belesajdul ilyenkor.

É/ZR: Mielőtt most beszéltünk, felkészülés és felidézés miatt újraolvastam az APA magazinos interjúdat. 2020-ban jelent meg, amikor Az év apájának választottak. Akkor is már ezt nyilatkoztad, hogy te imádtad a kakás pelenkát cserélni, részt venni a család életében, nagybetűs apának lenni. Most, két kiskamasszal milyen az apaság? Visszasírod a régi időket? És te is vadul bólogatsz a kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond megállapításokra?

RF: Visszasírás nincs, mert úgy gondolom, hogy megvan a szépsége minden korszaknak. Fantasztikus nézni, látni, nyomon követni, hogy az elültetett mag csírázik vagy nem csírázik. Szóval vissza nem sírom azokat az időket. Azt is szerettem és a mostanit is szeretem az összes nyűgjével, és azt is tudom, hogy százszor nagyobb gondok jönnek majd még. De valóban az van, hogy a kis gyerek kis gondnál akkor még a legnagyobb problémánk az volt, hogy miért sír, és hogy alig alszunk. Most itt az iskola, a megoldatlan konfliktusok, a jegyek, a barátok, a szülőktől való elszakadás, aztán a szerelmi csalódások.

É/ZR: Hogy viseli ezeket egy nyünyörgős, bújós apuka?

RF: Rosszul. Kettőnk közül határozottan én viselem nehezebben ezt a felnövés dolgot. Béka emlékeztet rá mindig, hogy mi ugyanezen mentünk át. Az első berúgás, az első cigi... nekünk is mind megvolt. Utóbbi például nálam azóta is megmaradt. Tudod az a baj, hogy mi szülők szeretjük elfelejteni a gyerekségünket, a hibáinkat. Meg akarjuk mutatni, hogy mi bezzeg milyen fantasztikus gyerekek voltunk, most meg pláne milyen csodás szülők vagyunk... Hát ez a legnagyobb hülyeség! Én mindig elmondtam a gyerekeimnek, ha csináltak valami hülyeséget, hogy igen, apa anno ugyanezt csinálta, ugyanezen átment. Buktam meg én is például matekból félévkor. Aztán a záróvizsgára összekaptam magam, de igen, én is buktam meg. Szerintem nem leordítani kell a gyerekek fejét, hanem utat mutatni nekik.

É/ZR: A férfiaktól legtöbbször nem kérdezik meg, pedig egy modern, 21. századi gondolkodású családnál úgy gondolom, ugyanolyan fontos kérdés és kihívás apa számára is: Hogyan tudod összeegyeztetni a munkát, a családdal, a magánélettel, az énidővel, úgy, hogy mindenre jusson elég idő?

RF: Mielőtt válaszolok a kérdésre, hadd mondjam el, hogy én azt látom, a nők még mindig sokkal többet vállalnak. Mert noha már nem a régi típusú, klasszikus családmodellekben élünk, már csak azért sem, mert csak apa fizetéséből már nem lehet eltartani egy családot. De most már a nők sem csak HTB-k, most már ők is dolgoznak, ők is szeretnének mást is csinálni a lakás takarításán, a főzésen, a gyereknevelésen kívül. Ami szerintem szuper! Az a kérdés, hogy támogatod-e azzal a párod, hogy megosztjátok az otthoni feladatokat, ezzel több időt biztosítva neki saját magára.

É/ZR: Sok férfi ezt mondjuk nehezen viseli...

RF: Pedig nem szabadna! A támogatás nagyon fontos! Én is mindig támogattam Békát az elmúlt 15 évben, ha jött egy ötlete, gondolata, ott voltam mellette, mögötte, segítettem neki, ahol tudtam.

É/ZR: Szerintem nagyon fontos, hogy ennek hangot adsz, reméljük, hogy egyre több férfi követi majd a példádat!

RF: Remélem én is! És akkor válaszolva az eredeti kérdésedre: ha támogatjuk a partnert, leszedjük a fregolit, főzünk néha, akkor sokkal több lesz az egymásra fordítható idő is. Ha apa valamit átvesz a házimunkából, akkor anyának is több ideje és energiája is marad.

É/ZR: Úgy, hogy közben azért apának is marad. Mert nem arról van szó, hogy mindent át kell venni, hanem ügyesen felosztani. És akkor apának is marad énideje, töltekezésre való ideje – a boldog, nem agyonhajszolt anya mellett. De akkor most beszélgessünk a te énidődről!

RF: Úgy önmagában az énidő érdekes kérdés nálunk, mert az majdhogynem mindig MI idő. Kevés igényünk van arra a fajta a tök egyedül levésre. Mi szeretjük, ha a másik csinál valamit és annak mi is részesei vagyunk. Például: én rákattantam a motorozásra, biztos a kapuzárási pánik, vagy mi... :D (nevet) és persze, látom magam egy együléses Bobberen, ahogy nem ül mögöttem senki. De közben látom, ahogy átölel Béka és ketten megyünk. Az olyan énidő lesz, amiben mindketten benne vagyunk. Vagy ott van például a főzés, ami számomra szintén énidő. Most egy nagy kinti konyhát össze is raktam magamnak, mert jön a jó idő, lehessen kint főzőcskézni. Az is énidő, de mégis a családnak megy, mert én készítettem el, de együtt fogjuk megenni. És még egy példa: visszatértem a bakelitlemez hallgatáshoz is, ami szintén egy énidős tevékenység, mégis, ha valaki van még a nappaliban, akkor már együtt hallgatjuk és beszélgethetünk róla. Talán az egyedüli kifejezetten énidő a sport, mert ott tényleg egyedül megyek futni.

É/ZR: És amit még nem egyedül csinálsz – többnyire -, az a műsorvezetés! :) Március 6-án ugyanis elindult a VIASAT3-on a Troll a konyhában második évada, amelyben ismét Wossala Rozina a partnered.

RF: Igen, mert olyan jó lett az első évad, hogy mondták, hogy csináljunk még egyet! (nevet) És ez ráadásul most még jobb is lett!

É/ZR: Ez nem is kérdés! És gratulálok! Gondolom a forgatások miatt most az énidőzés is kicsit háttérbe szorult.

RF: Jól látod, ez tényleg rettenetes nagy meló! Én már úgy élek egy hónapja, hogy reggel elköszönök ... a macskától – mert olyan korán reggel csak ő van ébren, és este 7, mire hazaérek. De örülök neki nagyon, élvezzük a közös munka minden pillanatát! Ez ugye nem egy klasszikus főzőműsor, az csak egy indok, hogy nyomozhassanak az emberek. Nagyon vicces, ahogy beindul a dinamika, ahogy kiderül, hogy ki milyen jellem, hogy gyanúsítják a másikat...

É/ZR: Az első évad indulásakor Rozinával beszélgettem, aki csupa jót mondott rólad, többek közt azt, hogy első perctől kezdve jól működtök együtt, jó páros vagytok, és hogy szerettek együtt dolgozni.

RF: Rozinát én is nagyon imádom, és vicces, mert anélkül, hogy megbeszéltük volna, ő úgy vállalta el, hogy akkor csinálja, ha én is, én pedig úgy, hogy akkor, ha ő lesz a műsorvezetőtársam. Pedig előtte csak alig pár mondatot váltottunk egymással, de már akkor éreztük ezt, hogy jól tudnánk együtt dolgozni. Egyébként pedig nagyon sok pénzt fizettem neki azért, hogy jót mondjon rólam. De akkor úgy tűnik megérte. :)

Így változtak a konyháink az elmúlt 5 évszázadban: