Igen, bólogattam meghatottan, és magamban még hozzátettem: „És egyedül te döntöd majd el, hogy ki nyer bebocsáttatást azon a szentséges kapun.”

Nem csinálunk nagy ügyet a dologból, látjuk egymást meztelenül, és nevén nevezzük a dolgokat: punci, fütyi, popsi. (A két mellemet is elnevezte, külön-külön.) Még nincs benne semmilyen szégyenérzet, és én ünneplem ennek az ártatlan, tündéri szemérmetlenségnek az időszakát.

Nemrég feltűnt neki, hogy van ott még valami. Amikor rákérdezett a különleges kis dombocskára, elmondtam, hogy csikló a neve. Azóta a nevén nevezi, és tegnap a tükörben is megnézte. Ha majd eljön az ideje, elmondom majd neki, hogy ez a dombocska azért van ott, hogy örömet okozzon. Hát nem csodálatos?

Egyébként úgy vagyok vele, hogy nem nyomulok az információkkal, de ha kérdez, akkor a legjobb tudásom szerint igyekszem válaszolni: annyit, amennyire épp kíváncsi.

Szeretném, ha észrevétlenül megtanulná, hogy a testet tiszteljük, hogy a testünkre vigyázunk, hogy a testünk felett rendelkezünk, hogy a testet használjuk, hogy a testet élvezzük. Szerintem jó úton haladunk.

És te? Hogyan beszélsz a gyerekeddel a nemiségről?

Na és ez a pillanat is mérföldkő lesz majd, jó pár év múlva: