Orvosnál tudtam meg, hogy a volt férjem mire készül

Borítókép: Orvosnál tudtam meg, hogy a volt férjem mire készül Forrás: Pexels
Andi csak elsétált a dokihoz, nem sejtette, mit fog hallani.

Gyanútlanul készülődtem egy rutinvizsgálatra aznap délután. Reggel beszéltem a nagyfiammal, aki Kanadába költözött. Dél körül a lányommal cseteltem, ő Londonban él a barátjával. A gyerekek tehát szerteszórva a világban mindenfele. Nem sokkal utána a volt férjemet is felhívtam (ő még itthon lakik), csak néhány pénzügyi kérdést kellett megbeszélnünk. Még nem sejtettem, mi vár rám.

Tulajdonképpen jóban voltunk. A válás már évekkel ezelőtt lezajlott, mindenben megegyeztünk akkor, és bár pityeregtünk kicsit a bíróság épülete előtt, miután kimondták a boldogító nemet, viszonylag hamar napirendre tértünk a dolog felett. Akkor már évek óta folyamatosan csalt, én pedig addigra elhullajtottam az összes könnyemet. A válókeresetet is én adtam be, mert szerettem volna egyedül folytatni az életemet.

A férjemnek a válás után pár hónappal lett egy élettársa. Dicséretére legyen mondva, nem egy húszéves csitrit választott. A nő szerette két közös felnőtt gyerekünket, velem is korrektül viselkedett, úgyhogy szerencsésnek éreztem magam.

Szóval aznap lementem az orvoshoz. Csak egy szokásos teljes labort akartam csináltatni, mint minden évben.

– Gratulálok! – fogadott az asszisztens ragyogva, amikor beléptem a rendelőbe. Néztem rá értetlenül.

– Amiért újra anya lesz.

- Én, anya? Ne vicceljen, negyvenhét vagyok.

– De hát a férje… – gyanakodva nézett. Ekkor belépett az orvos a másik szobából, és az asszisztens elharapta a mondatot. - Nem… Á, semmi, bocsásson meg.

Nem faggattam tovább, láttam, hogy iszonyúan zavarba jött. Szakmai hibát vétett, méghozzá jókorát, ez kétségtelen. Eszerint a férjem barátnője terhes. Azaz… mégsem áll össze a történet. Csak nem kevert össze az asszisztens egy másik nőt velem, hiszen tíz éve járok hozzájuk, és bár jól tartom magam, azért jócskán elmúltak felettem az évek?

Hazaérve az első dolgom volt, hogy felhívjam a volt férjemet.

- Rozina terhes? – szegeztem neki a kérdést kertelés nélkül. Mély csend volt a vonalban.

– Azt hittem, vagyunk annyira jóban, hogy elmondod – folytattam enyhe sértettséggel. – Ugyan nincs közöm hozzá, de mégis, a feleséged voltam, van két közös gyerekünk…

– Állj! – szakított félbe. – Nem terhes.

– Nem?

– Nem. De honnan vetted ezt?

– Az orvos asszisztense gratulált, azt hitte, nekem lesz gyerekem. Nem is értettem, ez az egész hogy lehetséges.

A férjem ismét hosszan hallgatott.

– Azt hiszem, beszélnünk kell. – mondta végül. – De nem biztos, hogy ez telefontéma.
– Nem érdekel, mi telefontéma és mi nem! – emeltem meg a hangom. – Most már mondd el, hogy miről van szó, azt is, ha haldokolsz!

– Nem haldoklom. Rozina és én örökbe fogadunk egy kislányt.

Azt hittem, rosszul hallok.

– Örökbe? De hát… neked már van gyereked!

– De neki nincs – szakított félbe. – És nagyon szeretne. Sajátja pedig nem lehet. Úgyhogy nemrég beadtuk a kérelmet.

– És az asszisztens honnan tudott róla?

– A háziorvos igazolása is szükséges hozzá, hogy egészséges vagyok. – suttogta. – Fogalmam sincs, hogy gondolhatta az asszisztens, hogy mi… valamit félreérthetett. A válás után orvost kellett volna váltanom.

- Na mesélj erről. – kértem lehiggadva, és leültem a fotelba végighallgatni a történetet.

Rozina és a férjem jelenleg örökbefogadási tanfolyamra járnak. A pszichológus alkalmasnak találta őket, és ha elvégezték a tanfolyamot, kapnak egy határozatot arról, hogy jogosultak egy kislányra egészen öt éves korig.

Szóval a gyerekeimnek lesz egy testvére.

– Ők már tudják? – kérdeztem gyorsan.

– Igen – válaszolt a volt férjem. – Nemrég elmondtam nekik telefonon.

– És nekem miért nem? – törtem ki. – Gondolhatod, hogy nem csaptam volna balhét. Nyilván egy ilyen hírt meg kell emészteni, de később örültem volna neki. De így megtudni… nagyon szar volt, hallod? Azt hittem, ennél jobb viszonyban vagyunk egymással.

Megint csend volt a telefonban.

– Tudom – mondta végül. – Előbb kellett volna szólnom. Sajnálom, hibát követtem el a halogatással. De nem olyan könnyű egy ilyen hírt megosztani a… a volt feleségeddel.

– Rendben van – válaszoltam lassan, mert mégis mit válaszolhattam volna. – Akkor ezt megbeszéltük.

Letettem a mobilt az asztalra, egy pillanatig néztem magam elé, aztán ugyanúgy elsírtam magam, ahogy évekkel korábban, a bíróság épülete előtt.

Néha gondolkozz el, hogy a válás-e a legjobb! Nézd meg galériánkat!