– Hogyan alakította úgy az élet az utatokat, hogy örökbefogadás által alapítottatok családot?

– A férjemmel mindenképp szerettünk volna gyermeket, de természetes úton nem fogant meg. Orvostól orvosig jártunk, hosszas kivizsgálás után kiderült, hogy több nőgyógyászati probléma is fennáll nálam: inzulinrezisztencia, PCOS, endometriózis. Ezek közül egyik sem volt olyan súlyos, hogy kimondták volna, nem lehet gyerekem, de hosszú idő után sem sikerült teherbe esnem. Eljött az a pont, amikor azt gondoltam, nekünk más út van kijelölve. Sokat beszélgettünk a férjemmel a lehetséges opciókról, és én mondtam, hogy lombikozni nem szeretnék, amiben ő is egyetértett. Az ismeretségi körünkben sokan mentek keresztül ezen a procedúrán, láttuk, hogy nemcsak testileg, hanem érzelmileg is rendkívül megterhelő, hogy beleélik magukat hónapról hónapra, és aztán hatalmasat csalódnak, ha nem jön össze. Emelem a kalapom az előtt, aki ezen végigmegy, én tudtam, hogy erre nem vagyok képes. Aztán a férjem vetette fel az adoptálást, amit szimpatikusnak találtunk mindketten. Ám nagyon keveset tudtunk arról, hogyan működik itthon a folyamat, ezért először is leültünk a számítógép elé, és beleástuk magunkat a témába. Szerencsére a kutatómunka után is úgy éreztük, így lehetünk mi teljes család, ezért belevágtunk.

– Mik voltak az első lépések?

– Jelentkeztünk a TEGYESZ-hez, ahonnan viszonylag gyorsan – néhány héten belül – kaptunk egy időpontot. Ezen az első találkozón kellett nyilatkozni arról, hogy milyen gyermekre várunk, testvérpárokat fogadnánk-e, és nyílt vagy titkos örökbefogadást szeretnénk-e. Természetesen erről előtte otthon rengeteget beszélgettünk, és azóta is azt tanácsolom mindenkinek, hogy addig ne menjenek a nyilatkozattételre, amíg nincs minden pontban teljes együttértés kettejük között. Mi mindkét nemet elfogadtuk, kornál a nulla és másfél éves tartományt jelöltük meg, származás tekintetében pedig teljes mértékben elfogadóak voltunk. A nyilatkozattételben az egészségügyi állapotra vonatkozóan is dönteni kell. A lehetséges betegségek, rendellenességek listáját előre megkaptuk, így volt lehetőségünk átbeszélni. Ha van orvos ismerős, akkor vele is érdemes átfutni, mi is így tettünk, mert egyes betegségek nagyon ijesztőnek tűnnek a papíron, de a valóságban nem annyira befolyásolják az életet. Fontos az is, hogy nemcsak a gyermek egészségügyi állapotáról, hanem a vér szerinti anyáéról is nyilatkozni kell ebben a lépésben, tehát például elfogadjuk-e, hogy nemi beteg vagy szerhasználó. Mi a nagyon súlyos, mindennapi életben komoly nehézségeket okozó betegségeket zártuk ki, amikről úgy gondoltuk, nem tudnánk megbirkózni velük. Ez egy olyan döntés, amibe gyakran bele szoktak kötni kívülállók, például megkérdezik, hogy ha vér szerinti babájáról derülne ki, hogy súlyos beteg, akkor őt sem vállalná? Ám tudni kell, hogy az örökbefogadó szülők nem szentek, mint sokan tévesen hiszik. Nem az vezéreli őket, hogy bármi áron megmentsenek egy kis életet. Mi is, ahogy a legtöbb pár, azért fogadtunk örökbe, mert más úton nem érkezett meg hozzánk a gyermekünk. És ha valaki belevág ebbe a nehéz folyamatba, ahol van ez a választási lehetőség, akkor igenis hagy’ dönthesse el mindenki, hogy mit tud vállalni és mit nem.

– Ha jól tudom, a nyilatkozattétel után következik a pszichológiai alkalmassági vizsgálat. Ez hogyan zajlik?

– Megyénként változó lehet, hogy simán teszteket kell kitölteni, vagy szakemberrel beszélgetnek a pár tagjai, esetleg a kettő kombinációja. Az is eltérő, hogy milyen gyorsan lehet eljutni eddig a második lépésig, mi néhány héten belül kaptunk időpontot. Minimum két órán át beszélgettünk egy pszichológussal, aki alaposan kikérdezett minket az életvitelünkről, a motivációnkról, a családi állapotunkról, saját magunkról. Ez alapján egy nagyon részletes tanulmányt, jellemrajzot készített rólunk, amit el is olvashattunk, és meglepődtem, hogy milyen kis apróságnak tűnő momentumok is belekerültek. Beleírta például azt is, hogy amikor elérzékenyültem egy nehezebb témánál, a férjem megérintette a lábamat, ami az együttérzés jele. Ezek után jöhetett a környezettanulmány, amikor az ügyintézőnk ellátogatott hozzánk, de ezt sem úgy kell elképzelni, hogy szimplán körbenéz, hanem ő is kifaggatott az ég világon mindenről. A hobbijainkról, a családunkról, a baráti társaságunkról, hogy otthonülős típus vagyunk vagy szívesen kirándulunk, a munkánkról, a megtakarításunkról, még arról is, hogy a kutyánk ivartalanított vagy sem. Erre a nagyon részletes „átvilágításra” egyébként azért is szükség van, hogy a szakemberek megfelelő döntést hozhassanak, és a lehető legjobban sikerüljön az illesztés. Magyarországon ugyanis az örökbefogadás megbontható, hiába sugallja azt a neve, hogy örökre szól.

– Kutyák örökbefogadásánál is megdöbbenek azon, ha valaki visszaviszi szerencsétlen állatot a menhelyre, hogy mégsem kell neki, de ezek szerint ilyen egy gyermek esetében is előfordulhat?

– Igen, nagyon kevés ilyen eset van, de megtörténhet, és ez általában a szakemberek hibája, mert nem volt jó az illesztés, nem szűrték ki az első lépcsőkben, hogy például az adott pár nem állt készen, vagy nem olyan formában, ahogy lenyilatkozták. Megesik, hogy egy negyven feletti nő érzi, hogy kifut az időből, túl van több traumán a gyerekvállalással kapcsolatban, minél előbb anyává szeretne válni, a férjét noszogatja, és azt mondják, hogy nekik teljesen mindegy, milyen a gyerek, csak minél gyorsabban szeretnének egyet. És ez is egy red flag lehet, mert nincs olyan ember, aki a skáláról bármilyen gyereket el tudna fogadni, újszülöttet vagy nyolcévest, beteget vagy egészségeset. Ha pedig az idő presszionál, akkor előfordulhat, hogy később ébrednek rá, nem tudnak megküzdeni azzal a csomaggal, amit a gyermekükkel együtt kaptak.

– Talán emiatt is hiba, hogy 2020 óta nem kötelező felkészítő tanfolyamon részt venni örökbefogadás előtt. Önkéntesen jelentkezhetnek rá a párok, és ti el is végeztétek. Mi volt a tapasztalatod?

– Én mindenkinek ajánlom, mert rendkívül hasznos, de azt látom, hogy ezen a téren is több tévhit él az emberek fejében. Ez a tanfolyam nem arról szól, hogyan kell gyereket nevelni, az újszülötteket ellátni és hasonlók, hanem arról, hogy az örökbefogadott gyermek helyzete mennyivel speciálisabb, mint mikor vér szerinti pici érkezik a családba. Rengeteg dolog van, amire a szülőknek fel kell készülniük, és amire a gyermeket fel kell majd készíteniük élete során. Hogyan kezeljük például egyáltalán az adoptálás kérdését szülőként és a környezetünkben? A gyereknek hogyan segíthetünk ezt feldolgozni, hogy ne sérüljön, ha mondjuk a kortársaitól megjegyzéseket kap? Ezenkívül a tanfolyamon elhangzottak akár át is formálhatnak bizonyos tényezőket az örökbefogadásra várakozó szülőkben, a gyermek egészségügyi állapota vagy származása tekintetében például, és fontos, hogy ilyenkor még van lehetőség módosításra.

– Mindezek után kaptátok kézhez a határozatot, és utána várakoztatok a telefonhívásra a jó hírrel?

– Miután az alkalmassági vizsgálat és a környezettanulmány is befutott a gyámhivatalba, be kellett mennünk még egyszer egy beszélgetésre, megerősíteni a szándékunkat. Ezután születhet meg, majd emelkedhet jogerőre a határozat, ami kimondja, hogy alkalmasak vagyunk az örökbefogadásra. Ezzel a határozattal aztán már fel tudtunk keresni különböző alapítványokat, akik krízishelyzetben lévő anyákat segítenek, és újszülöttek örökbefogadásánál közreműködnek. Mivel Pest megyében lakunk, a TEGYESZ-nél nem indultunk túl jó kilátásokkal, hiszen ebben a megyében van a legtöbb várakozó, ezért adtuk be a jelentkezésünket több alapítványhoz is, és végül a kisfiunk egy ilyen szervezetnek köszönhetően érkezett meg hozzánk.

– Mennyire hosszú volt összességében az örökbefogadási folyamat?

– Másfél évig tartott az egész történet, amiről tudni kell, hogy ezen a téren rövid időnek számít, szóval szerencsénk volt. Valószínűleg az gyorsította meg a folyamatot, hogy a baba származását illetően teljesen elfogadóak voltunk. A hazai gyermekvédelmi rendszerben ugyanis többségében roma, illetve bizonytalan származású gyerekek vannak. Aki fehér bőrű gyermeket szeretne, különösen csecsemőt, annak tényleg általában sok-sok évet kell várnia.

– Mesélj, kérlek, milyen gondolatok futottak át benned, mikor végre felhívtak a nagy hírrel!

– A várakozás hónapjai alatt is időről időre beszéltem a TEGYESZ-szel és az alapítványokkal. Volt, hogy én csekkoltam be, máskor ők érdeklődtek adategyeztetés és hasonlók miatt. Amikor karácsony előtt egy héttel csörgött a telefonom, és láttam, hogy az egyik ügyintézőnk hív, akkor is azt gondoltam, hogy ilyesmiről lesz szó. Éppen vezettem, és szinte automatikusan válaszoltam, mikor kérdezte, hogy még mindig várakozunk-e babára. Amikor viszont erre azt mondta, hogy van egy nagyon jó híre, teljesen megsemmisültem. Gyorsan leparkoltam, remegtem, sírtam a boldogságtól, katartikus állapotba kerültem. Sokszor elképzeltük, hogy milyen érzés lesz majd, ha felhívnak ezzel a hírrel, de akkor világossá vált, hogy erre nem lehet teljesen felkészülni. Az ügyintéző elmondott mindent, amit tudni lehetett az édesanyáról és a várandósságáról, küldött fényképet róla, és ez alapján kellett döntenünk másnapra, hogy szeretnénk-e a kisbabát. A férjem csak este jött haza, alig bírtam leplezni az izgatottságomat, mikor belépett, aztán persze együtt sírtunk, örültünk. A boldogság mellett viszont a bizonytalanság is ott volt bennünk, amit egyébként természetesnek gondolok egy ilyen hatalmas döntésnél. A félelmeket azonban messze túlszárnyalta az öröm és a szeretet, ezért másnap reggel pontban 8 órakor hívtuk is az ügyintézőt, hogy haladjunk tovább az örökbefogadás folyamatában.

– Tényleg mint a mesében, egy karácsonyi csoda…

– Igen, de közben azon drukkoltunk, hogy ne karácsonykor szülessen meg a baba. Az anyuka a terhességének a vége felé járt, január 7-ére volt kiírva, de már akkor jósló fájásai voltak, így az is benne volt a pakliban, hogy előbb érkezik a pici. Az ünnepek alatt viszont ahogy szinte az összes hivatalnál, a gyámhatóságnál is szünet van, így ha karácsonykor jött volna világra a kisfiunk, nem tudtunk volna vele lenni az első napokban. Miközben azt mantráztuk magunknak, hogy még várjon picit, a karácsonyi előtti felfordulásban rohangáltunk beszerezni a babaholmikat. Mivel csecsemőt szerettünk volna adoptálni, arra számítottunk, hogy ha jön is a telefon, akkor még lesz pár hónapunk berendezkedni, mert az nem gyakori, hogy a várandósság utolsó szakaszában dönt a vér szerinti anya az örökbefogadás mellett. Szerencsére a barátainktól is sok segítséget kaptunk, így néhány nap alatt összeállt a babaszoba. Végül a kiírt napon, január 7-én hívott az ügyintézőnk, hogy az anyuka bement a kórházba, beindult a szülés. Gyorsan kocsiba pattantunk, leutaztunk, foglaltunk szállást a településen. Mi sajnos nem mehettünk be a kórházba, az ügyintézőnk tartotta a kapcsolatot a vér szerinti anyával. Végül hajnali 4-5 óra körül kaptuk a hírt, hogy megszületett Ádám.

– Olyan volt az első találkozás, ahogy elképzelted?

– Valószínűleg a filmek hatására egy nagyon rózsaszín, babaillatú idilli kép élt bennem arról, hogy majd milyen lesz, amikor találkozunk a picivel, vagy amikor először karunkba vesszük. A valóság ennél kiábrándítóbb volt, mert a kórház az első napokban nem volt túl közreműködő, gyakran éreztük úgy, hogy zavarunk, útban vagyunk a férjemmel. Amikor először láthattuk, akkor nem is foghattuk meg. Egy nővérke kihozta megmutatni, tetőtől talpig be volt bugyolálva, még a testét se láthattuk, csupán az orra és a szeme látszott ki, tüsszentett kettőt, és már vissza is vitték. Nagy félelem volt bennem, hogy így nem fog kialakulni a kötődés. Nem tudtam, hogyan tudjuk majd felelősségteljesen azt mondani, hogy teljes szívünkből szeretnénk örökbe fogadni ezt a gyereket, ha csak néhány másodpercre láthattuk. Jogilag ugyanis ekkor még senkik voltunk Ádám számára, ezért hiába szerettük volna, nem foghattuk meg, nem etethettük, nem gondozhattuk, nem tudtunk elkezdeni kapcsolatot kialakítani vele. Az ügyintézőnk szerencsére nagyon támogató volt, kért egy nyilatkozatot a vér szerinti anyától, amiben szerepelt, hogy mi gondozhatjuk a babát. A kórháznak még ez sem volt teljesen megnyugtató, mert először csak úgy vehettük fel a fiunkat, hogy egy nővér is jelen volt a szobában. Nem tudtunk tehát meghitten, hármasban lenni, ami eléggé szíven döfött akkor. De aztán a vér szerinti anya módosította a nyilatkozatát, utána már felügyelet nélkül is együtt lehettünk a picivel. Kaptunk egy kórtermet, de felhívták rá a figyelmet, hogy az ágyra ne üljünk, ne nyúljunk semmihez. Akkor ez persze nem érdekelt, mert a műanyag széken vagy a földön is elültünk egész nap, csak az számított, hogy végre családként együtt lehetünk a fiunkkal, és akkor megélhettük azokat a megható pillanatokat, amikre vágytunk.

– A vér szerinti anyával találkoztatok?

– A miénk nyílt örökbefogadás volt, és ilyenkor rendszerint a pár még a szülés előtt találkozik az örökbeadó anyával. Nálunk ez az előrehaladott terhesség miatt nem valósult meg, ezért a kórházban, a kisfiunk születése után találkoztam a vér szerinti anyukával először. Bevallom, emiatt jobban tartottam, mint a babával való első találkozástól. Nem tudtam, mit kéne mondanom, hiszen érzelmileg erősen terhelt a szituáció: a vér szerinti anya egy borzalmas krízist élt meg, mi pedig a felhők felett jártunk a boldogságtól. De nagyon szépen zajlott végül az egész, egy végtelenül kedves, intelligens, gyönyörű nőt ismertünk meg, akivel jót beszélgettünk. Ő tudott örülni a mi örömünknek, és úgy tűnt, ettől megnyugodott, mi pedig átéreztük az ő fájdalmát. Máig bennünk van a pillanat, amikor megöleltük, megfogtuk egymás kezét.

– Tartjátok vele a kapcsolatot? Van arra vonatkozó szabályozás egyébként, hogy a két félnek mik a jogai, kötelességei örökbefogadás esetén?

– Mindig az örökbefogadó pár határozza meg, hogy szeretnének-e kapcsolatot tartani, és ha igen, milyen formában, milyen rendszerességgel. A vér szerinti anya az örökbeadással minden jogát elveszítette a gyerek felett, ezért ő nem kérhet, követelhet semmit az örökbefogadó pártól. Nálunk abszolút nem tabutéma sem az adoptálás, sem a vér szerinti anya témája. Az ügyintézőnkön keresztül tartjuk a kapcsolatot, három havonta írunk és küldünk képet neki. Ez egyelőre bevált nálunk. Azt, hogy rendszeresen találkozzunk, nem érzem szerencsésnek egyik fél oldaláról sem, de ha majd a fiam nagyobb korában meg szeretné ismerni, nem zárkózunk el tőle, sőt támogatni fogjuk.

– Most kétéves a kisfiatok, és mondtad, hogy nem titkolóztok előtte sem. Ezek szerint már most beszélgettek vele arról, hogy adoptáltátok?

– Nemrég a gyökérkeresési folyamatában keresett meg egy hölgy, aki huszonéves korában tudta meg, hogy örökbe fogadták, és a szüleivel a mai napig nem tud erről beszélni. Védeni próbálták azzal, hogy nem mondták el neki, de éppen ezzel okozták a legnagyobb traumát. Szakemberek szerint is az a legjobb, ha már az elejétől kezdve beszélgetünk a gyerekekkel erről, mert a titkolózás és hazugság később elkerülhetetlenül identitásválságot okoz. Nyilván egy kétéves gyereknek még nem lehet mesélni a meddőségről, az örökbe fogadást sem tudja értelmezni, de az ő szintjén meg lehet ismertetni a témával. A mesék erre remek eszközt szolgáltatnak, például van olyan mesekönyv, amiben az őzike pár befogadja a maci babát. Aztán ahogy nő, majd mindig pontosítunk, igazítunk a történeten. Az életadóról is mutattam már neki fényképet, mert nem szeretném, ha egy fantomkép élne a fejében róla. Hiszek abban, hogy az őszinteség és a nyílt kommunikáció a legjobb út ezen a téren is, ezzel tehetünk a legtöbbet azért, hogy a gyerekünk a lehető legkevésbé sérüljön.

– Régebben abszolút tabutéma volt az adoptálás. Szerinted mennyit változott, finomodott ez mára Magyarországon?

– Szerencsére a mi családunk és a közvetlen környezetünk nagyon elfogadó. Senki nem csinált ügyet abból, hogy a fiunk nem az én pocakomban növekedett, és nem egyezik a genetikánk. De egyébként akár személyesen, akár az internetes közegben nagyon sokféle reakcióval találkozni. Az idősebb generációnál még mindig az a berögzülés, hogy ezt el kell titkolni, mert szégyen, hogy egy nő nem tud szülni. Aztán vannak olyan emberek, akik felmagasztalnak, szentnek hisznek, de ahogy már ez elején is mondtam, velük is helyre kell rakni a dolgokat, hiszen az örökbefogadás önös érdek. Mások pedig lefagynak, nem tudják, hogyan kezeljék, ha kiderül, hogy a fiunk nem vér szerinti gyermekünk, és olyannal is szoktam találkozni, aki sejti, de nem mer konkrétan rákérdezni, csak célozgat rá. És van az a csoport, aki abszolút a sztereotípiákra épít, különösen a roma származás kapcsán. Többször kaptam már olyan megjegyzéseket, hogy „ki fog jönni a vére, meg fog titeket lopni, késelni”. Hiszek abban, hogy ilyenkor nem szabad megsértődni, magunkra venni, hanem meg kell próbálni elbeszélgetni. Ha a másik is nyitott rá, akkor szívesen elmondom, hogy szerintem minden gyerek nulla kilométeresen érkezik meg erre a világra, és bőrszíntől függetlenül olyan értékrendet fog képviselni, amit mi tanítunk neki. Az Örökbe-örökre, avagy az örökbefogadástól tabuk nélkül nevű blogomat is részben azért kezdtem el írni, hogy edukáljak, másik motivációm pedig, hogy segítsem azokat a párokat, akik hasonló cipőben járnak, mint mi.

– Mit tanácsolnál azoknak, akik most örökbefogadás előtt állnak?

– Beszélgessenek sokat a párjukkal, mert nekünk is nagyon sokat segített, hogy elképzeltünk mindenféle lehetséges forgatókönyvet, átbeszéltük az érzéseinket, a félelmeinket. Legyenek türelmesek, hiszen a várakozás nagyon megterhelő tud lenni, és igyekezzenek úgy felfogni, hogy a hosszú idő ahhoz szükséges, hogy ne csak egy, hanem éppen a hozzájuk tartozó gyermek érkezzen meg a családjukba. Ezenkívül fontos még, hogy a saját érzéseiket is helyén tudják kezelni, mert akkor tudják majd úgy nevelni a gyereküket, hogy ő ne negatív pecsétként élje meg, hogy örökbe fogadták.

Korábbi galériánkban olyan hírességeket mutattunk, akiket nem vér szerinti szüleik neveltek fel: