Emlékeztek biztosan a Nicsak, ki beszél filmekre, amikben John Travolta, a filmben James és Kirstie Alley, Mollie mellett először csak egy, majd két baba -végül már a kutyák- gondolatai is ki lettek hangosítva a néző számára. Persze ezek a megszólalások számos poént vittek a történetbe, hol nevetni, hol sírni lehetett rajtuk.

A gyerekek beszédére -szülőként tudjuk jól- várni kell. A bababeszéd első nyelvi formája nem más, mint a sírás. Sírással adja tudtunkra, hogy valami kellemetlen neki, valamire szüksége van, valami fáj neki, valamiből több vagy kevesebb lenne jó. A sírást idővel színesíti a gőgicsélés, majd tanúi lehetünk a gagyogásnak, mely már bizony nyomokban tartalmaz szavakra utaló részeket. Például a ma-ma-ma-ma-maaaa sorra minden anya örömmel falkapja a fejét.

A babák agya olyan, mint a szivacs, minden látott, hallott dologra figyelnek.

Ha összefüggéseket találnak látott kép és ismétlődő hangok között, akkor azt eltárolják. Baba, papa, mama, ezek a szavak kezdenek el elsőként összeállni. Ha pedig még gyakran mondókázunk, énekelünk is nekik, beszélgetünk velük, akkor a beszédfejlődésüket határozottan támogatjuk.

Minden anya idővel megérti kisbabáját. Szavak nélkül is tudja mit szeretne a gyermeke, de mi lenne, ha egyes helyzeteteket mi most itt kihangosítanánk?

Nicsak, ki beszél! Galériánkban jöjjön most pár kihagosított gondolat, amit a még beszélni nem tudó babák mondhatnának nekünk.