Anyaként aztán minden felnagyítódik. A saját érzéseink, a múltbéli hiányaink, a vágyunk arra, hogy máshogy csináljuk. De közben ott van bennünk ez a belső hang, amely néha még mindig azt mondja: „Nem csinálod jól. Túl sok vagy. Más anyák biztosan jobbak nálad.”

De mi lenne, ha elhinnénk és tudnánk végre, hogy nem velünk van a baj?

A „túl” érzés nem belülről fakad

Senki nem születik úgy, hogy „túl valamilyennek” érezze magát. Ez egy tanult érzés. Olyan visszajelzések sorozata alakította ki bennünk, amelyek nem a valódi értékünkről, hanem a másik ember idegrendszeri állapotáról szóltak. Talán a szüleink nem tudták szabályozni a saját érzelmeiket. Talán nem volt szabad dühösnek, szomorúnak, kíváncsinak lenni. Talán a hangunk, a kérdéseink, a jelenlétünk zavart valakit. Így lassan, fokozatosan megtanultuk, hogy amit érzünk, az nem helyes. És ha mi magunk vagyunk azok, akik éreznek, akkor mi magunk vagyunk „rosszak” vagy „túl valamilyenek”.

Mit nem kaptunk meg gyerekként, amit most saját magunknak kell odaadni?

A praxisomban is látom, hogy sokak gyerekkora nem volt kifejezzet bántalmazónak vagy súlyosan elhanyagolónak mondható – mégis mély nyomokat hagyott bennük. A gyermekre hangolt, érzelmileg válaszkész jelenlét hiánya ugyanis legalább annyira befolyásolja az idegrendszer fejlődését, mint a nyílt és egyértelmű trauma. A gyermek akkor tanulja meg szabályozni a saját érzéseit, ha azok visszatükröződnek, értelmet nyernek, és biztonságban vannak fogadva. Ha ez elmarad, felnőttként nem tudjuk, mit kezdjünk a saját belső világunkkal. És jön a szégyen. A bűntudat. Az elvárásokhoz való görcsös igazodás. A megfelelési kényszer. A halogatás. A maximalizmus. A kontroll iránti fokozott vágy.

De anyaként – és nemcsak a kisgyermekes időszakban, hanem akár a kamasz vagy felnőtt gyerekeink mellett is – új esélyt kapunk.

Segíthetünk magunknak megérteni, amit gyerekként nem tudtunk. Meghallani a belső hangokat, és áthangolni őket. Ezen keresztül pedig azt a szükséges támogatást adni a gyermekeinknek, amire nekünk is szükségünk lett volna anno.

Az anyaság felnagyítja a múlt sebeit, de gyógyulási esélyt is hoz

Érezhetjük úgy, hogy az anyaság kifordít minket önmagunkból. És valóban. Felnagyítja azokat a sebeket, amelyeket nem kezeltünk. De ez nem baj. Mert, ha jól csináljuk, és elég bátrak vagyunk szembenézni velük, akkor ez egy soha vissza nem térő lehetőség is. Lehetőség arra, hogy végre megértsük, nem vagyunk „túl valamilyenek”. Egyszerűen csak nem kaptunk nyelvet, mintát, időt és támogatást ahhoz, hogy értsük, mi zajlik bennünk.

Az anyaság önismereti út is. Nemcsak a gyerekeink miatt, hanem önmagunk miatt is érdemes ránézni arra, milyen történetek élnek bennünk a saját túlélési mintáinkról.

A belső hang, amelyet újraírhatunk

Lehet, hogy te is azok közé tartozol, akik évek óta hallják a fejükben: „Ne legyél ennyire érzelgős.” „Nem kell ennyire felnagyítani.” „Másoknak sem könnyű, mégis csinálják.” „Miért nem tudsz normálisan viselkedni?” – Ezek a mondatok sokszor már nem is kívülről jönnek, hanem belülről, automatikusan.

De ez a hang újraírható. Tényleg. És minél idősebb a gyerekünk – sőt, minél idősebbek vagyunk mi magunk –, annál fontosabb, hogy meg tudjuk különböztetni, melyik belső hang épít és melyik rombol. Melyik segít kapcsolódni önmagunkhoz, és melyik választ el tőle.

Segítség az új belső hanghoz

Az anyaság nemcsak gyereknevelés és új identitás, hanem idegrendszeri és érzelmi újratervezés is. Ezt dolgozza fel részletesen az ingyenesen letölthető írásom, amely segít megérteni az anyai agy és idegrendszer működését, hogy tudatosabban tudjunk reagálni, és ne egy régi, belénk égett program vezessen minket.

Töltsd le most a tanulmányt ide kattintva! Mert nem vagy „túl valamilyen”. És megérdemled, hogy végre értsd önmagad.