Hiába nőttek fel, nem láthatják az anyjukat

Borítókép: Hiába nőttek fel, nem láthatják az anyjukat Forrás: pixabay.com
Néhány hete egy nagy családi dzsemborira voltam hivatalos. Nagyon rég nem találkoztam a família ezen ágával: unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik, kibogozhatatlan rokoni szálak egy halomban.

Mindenki a legszebb ruháját vette fel és nagyon udvarias volt: csevegtünk az ételekről, az időjárásról, a munkáról, a gyerekekről. A múltról, vagy a kényes kérdésekről sokáig nem beszélt senki.

Aztán ahogy lenni szokott, fogyott a bor és fogyott a pezsgő is, az alkohol pedig lassan megoldotta a nyelveket. Az egyik sarokban a nagybátyám házassága válságáról panaszkodott, a másikban egy távoli rokon bevallotta, hogy megcsalta a nejét. Én az asztalnál ülve egyik unokatesómmal, Balázzsal beszélgettem. Ő az édesapjával és az öccsével, Vincével jött el a találkozóra, tisztában voltam vele, hogy a szülei már legalább tizennyolc éve elváltak.

Kérdeztem, hogy van az anyja. Nagyot sóhajtott, a szeme elfelhősödött.

-Évek óta nem beszéltem vele. Az a szomorú igazság, hogy harmincéves vagyok, és még mindig tartok az apám véleményétől.

Értetlenül néztem rá, ő pedig belefogott a szomorú, de valószínűleg egyáltalán nem egyedi történetbe.

-Csúnya válás volt annak idején. Apát megviselte, hogy anya lelépett egy másik férfival, de azt senki nem gondolta volna, hogy tizenöt évvel később hajszálpontosan ugyanez lesz a helyzet. Apa mindig mindent elkövetett, hogy örökre távol tartsa anyát az életünktől. A láthatásokat folyton megakadályozta. Hangosan ordibált anyával a telefonban, aztán meg lecsapta a kagylót. Mi gyerekek voltunk, valamiért elhittük, hogy ez így normális. És később megszoktuk a helyzetet. Hiába nőttünk fel, ezután is ugyanúgy elkerültük anyát, és elfogadtuk, hogy csak akkor láthatjuk, ha apa megengedi.

-Keresett titeket? – kérdeztem.

-Az első években szinte állandóan. Apa néha megengedte, hogy találkozzunk vele, máskor viszont nem. Teljesen kiszámíthatatlan volt. Nagy nehezen belement, hogy a tizennyolcadik szülinapomra meghívjam, de amikor megérkezett, iszonyú bunkó volt, beszólogatott neki, gyakorlatilag elüldözte a buliból. És mi nem szóltunk egy szót sem. Szörnyű, igaz? Végül anya egyre ritkábban jelentkezett. Hallottam, hogy néhány évig Angliába költöztek a második férjével, és azt is, hogy újabban megint itthon van. De már nem beszéltünk vele hosszú-hosszú ideje.

Tamás, Balázsék apja néhány méterre tüsténkedett tőlünk. Épp pezsgőt töltött a kiürült poharakba. Elnéztem ezt a vékony, inas férfit, összeszorított száját, keskeny szemét, és rájöttem, hogy én is félek tőle. Ezzel egy időben feltámadt bennem egy régi, eltemetett emlék. Gyerek vagyok, tíz év körüli. A szüleim lepasszoltak néhány napra a vidéki uncsitesókhoz. Balázst és Vincét szeretem, az apjukat azonban, ha lehet, kerülöm. Nem tudom, miért, igazán kedvesen viselkedik velem.

Egyik nap a játszótérre indulunk, amikor a ház előtt váratlanul felbukkan az édesanya. Halkan köszönök neki, de nincs ideje viszonozni. Tamás odamegy hozzá, egy pillanatra attól félek, hogy megüti. De nem szól egy szót sem. Csak felemeli a karját, és mutatóujjával ellentmondást nem tűrően a távolba bök. A nő sírva fakad. Tamást nem hatják meg a könnyek. Addig áll némán szikrázó szemmel, amíg a síró asszony meg nem fordul és el nem tűnik a házak mögött.

-Sajnálom. – tettem Balázs karjára a kezemet. Szomorúan ingatta a fejét.

-Fél éve járok pszichológushoz. Nagyon sokat köszönhetek neki. Hidd el, a történetünk nem itt fog véget érni.

-Lassan elindulunk befelé? – kiáltott Tamás a társaságnak. – Hamarosan zuhogni fog az eső.

És hogyan válnak Hollywoodban? Galériánkból megtudhatod!