„Nem az a kérdés, hogy beszéljünk-e róla, hanem az, hogyan. Hogyan beszéljünk a gyerekkel a küszöbön álló gazdasági nehézségekről úgy, hogy a körülményekhez képest ő ebből megerősödve jöjjön ki. Meggyőződésem, hogy egy gyereknek mindegy, párizsis, vagy téli szalámis szendvicset eszik. Amíg a szülei ott vannak vele a vacsora asztalnál, és rámosolyognak (legalább ebben az egy órában), ő nagyon gyorsan alkalmazkodni fog az adott körülményekhez. A mi felelősségünk szülőként egy olyan keretrendszert építeni köré, amiben ő mindenkor biztonságban érezheti magát, ahol figyelmet kap, és sokszor elmondjuk neki, mennyire szeretjük.

Esetleg a kétségbeesett tanítónő, vagy egy osztálytárs, de az is lehet, hogy véletlenül meghallja a híreket, vagy a nem túl gyerekbarát tudósításokat. Vagy, mondjuk, hirtelen-váratlan fellöki majd egy frusztrált kisgyerek az iskolában, akire a kontrollt vesztett szülei minden feszültségüket ráöntötték otthon, az előző este. Ha mi nem beszélünk róla, akkor hall majd róla a többiektől, az viszont majdnem biztos, hogy nem úgy lesz „csomagolva”, nem olyan formában fogja azt az üzenetet hallani, ahogyan azt mi magunk igyekeznénk átadni neki.

Igen, de hogyan? Amikor én magam se érzem, én magam is félek attól, ami most követezik

Ahhoz, hogy egy gyerek – de akár a felnőtt is - kiegyensúlyozott tudjon maradni, három alapvető dologra van szüksége; figyelemre, szeretetre és biztonságérzetre. Az utóbbi tűnik jelenleg a „leggyengébb láncszemnek”, hisz a mi „felnőtt” biztonságérzetünk is két éve folyamatosan csak sérül.

Pontosan ezért lesz az előttünk álló időszak kiemelkedő szülői feladata, hogy mindezt a bizonytalanságot, aggodalmat ne toljuk át közvetlenül, szűrés és puhítás nélkül a gyerekre, ne vigyük bele olyan helyzetbe, ahol rárakjuk az egész feszültségünket.

Gondoljunk csak bele: a 2020 óta eltelt két év alatt gyakorlatilag harmadjára éri hatalmas félelem-sokk a magyar társadalmat. Az első komoly megrázkódtatást a covid felbukkanása és rohamos terjedése okozta. Ennek hatására a körülöttünk levő társadalmi rendszerek - amik az életünk, a mindennapjaink biztonságát jelentik - szinte teljesen megváltoztak. Míg korábban tudtuk, ismertük, mit jelent az iskolarendszer, hogyan működik az egészségügy; tudtuk, hogy milyen úton jutunk el a munkába, mikortól meddig tart a munkaidőnk, mindezek a keretrendszerek alapjaiban alakultak át, ráadásul egyik pillanatról a másikra.

Ehhez a sokkhoz ráadásul egy komoly félelem is társult, az akkor még ismeretlen helyzetben sokak éreztek halálfélelmet, aggódtak a családtagjaik, barátaik egészségéért. Sokak pedig el is veszítették barátaikat, kollégáikat, rokonaikat. Ez a félelem komoly nyomot hagyott a társadalomban. A járványhelyzet enyhülésével, amikor már éppen kezdtünk volna visszatérni az „új normálisba”; háború tört ki egy velünk szomszédos ország területén. Ez egy újabb, hatalmas „félelem bombát” dobott le ránk. A háború azonnali sokkhatása mellett, sajnos egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy egy elhúzódó, gazdasági hatással – többek közt robbanásszerű drágulással, energiaellátási gondokkal - is számolnunk kell. Most éppen attól félhetünk, hogy tudunk-e majd fűteni, vagy nem és tudunk-e enni adni a gyerekeinknek, vagy nem, esetleg a fűtés, vagy az élelmiszer vásárlás között döntenünk kell majd.

Két év alatt harmadszor

Amikor ilyen szinten remeg meg alattunk a föld újra meg újra, a változások elfogadását, az adott helyzettel való megküzdést nehezíti, hogy az agyunk – hisz mégiscsak biológiai lények vagyunk mi is, emberek – úgynevezett hüllőagyi működésbe kapcsol. Ez az „üzemmód” pedig háromféle dolgot engedélyez: az „üss”, „fuss”, vagy „lefagy” opciót. Az egyre romló gazdasági kilátások következtében azt tapasztalom, nagyon sok ember esett most kétségbe olyan szinten, hogy azt mondják, nem is tudják, mi következik, nem tudják mit kell tenniük. Ők a ”lefagy” kategória. A másodikba azok tartoznak - és ők is elég sokan vannak - akik azt mondják, hogy legszívesebben elmenekülnének az egész elől. Sokan pedig csak dühöngeni, őrjöngeni képesek – ez pedig az „üss” működés. Általában ez figyelhető meg minden egyes olyan alkalommal, amikor kirepülünk a komfortzónánkból.

A kulcs az alkalmazkodás, sőt, ennek az aktív, azonnali megoldást kereső formája, az adaptáció

A sikerhez a kulcstényező ismét csak az alkalmazkodás lesz; azok az egyének és családok fognak tudni jól megküzdeni a kibontakozó helyzettel, akik nagyon gyorsan tudnak alkalmazkodni a változásokhoz. Az is szinte biztos, hogy megint csak gyökeresen új szokások kialakítására lesz szükség, ez fog segíteni megbirkózni mindezzel. Nagy valószínűség szerint a válaszható lehetőségek egyike sem a kényelemről fog szólni, sokkal inkább a lemondásról:”Mit tudunk nélkülözni, hogyan tudunk spórolni és, talán, még többet dolgozni?” Bármennyire is kétségek gyötörnének a jövőt illetően, mindennél fontosabb feladatunk ezt úgy végigküzdeni, hogy a gyerek azt érezze, mi, a szülei, minden egyes kihívás ellenére biztonságot adunk neki. Egy olyan közeget teremtünk neki otthon, ahol ő rendben lesz, a felmerülő akadályokat együtt leküzdjük, a problémáinkat pedig megoldjuk, a lehetőségeinkhez mérten.

Forgassuk be az elmúlt két évet

Az újabb, lehetetlennek ígérkező kihívás megoldása során meríthetünk erőt az elmúlt két évben felszedett tapasztalatainkból! Nézzük meg, mit csináltunk jól abban az időszakban, amikor a koronavírus járvány miatt beszorultunk az otthonunkba. Milyen képességeket sajátítottunk el akkor? Megtanultunk például otthonról is dolgozni, kétszobás lakásban irodát kialakítani, egymás "hegyén-hátán" a legkülönbözőbb tevékenységeket elvégezni. Megtanultuk az olyan képességeinket is észre venni, amikre korábban nem volt szemünk. Ezeket most mind-mind erőforrásként használhatjuk. Keressük az észrevehető jót, keressük a biztonságot, mondjuk is ki a gyerek előtt minél gyakrabban, hogy itt, a lakásunkban együtt vagyunk, biztonságban vagyunk, egymásra figyelünk és egymást támogatjuk; történjék bármi.

Végül, de nem utolsó sorban minden felnőttnek azt javaslom, picit jobban figyeljen oda a gyerekére, erősítse meg a pozitív hozzáállást, és ne csak azt keresse, mi a nem jó bennük. Ne tegyünk úgy, mintha nem fordult volna föl kétszer, háromszor is az életünk az elmúlt években. Ahogyan mi magunk is egy megváltozott rutin szerint éljük a napjainkat azóta, úgy tőlük sem fair azt elvárni, hogy egy az egyben, a régi szabályok szerint „mozogjanak”. Ebben a feje tetejére állított világban a gyerekek védtelenek. Azt vegyük észre, amit jól csinálnak, mert arra van szükségük – sokkal inkább, mint valaha. Vonjuk be őket a feladatokba, és dicsérjük meg minden próbálkozásukat. Építeni, erősíteni kell őket, mert az ő hétköznapjaik ugyanúgy kihívásokkal lesznek tele, mint a szülőké" - hangsúlyozza a pszichológus.

Olvasgass elgondolkodtató idézeteket a gyereknevelésről Galériánkban!