Ez a cikk az Éva magazin korábbi számában jelent meg.

Magam is elkezdtem agyalni és megfigyelni az életemet, valamint kérdésekkel bombázni a környezetemet, mert én is szeretném tudni, mi a jó válasz. Megkérdeztem a férjemet. „A gyerek az első” – mondta ő, és én egy picit csalódott lettem. Titokban azt reméltem, ő majd azt feleli, hogy a házasság az első, én pedig azt, hogy a gyerek.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a címbéli kérdés így túl sarkos. (Valójában csak azt szeretném, ha a férjem mellém ülne a kocsiban, amikor vezetek, nem pedig hátra, a gyerek mellé, hogy őt szórakoztassa – szórakoztasson engem!) Mindenesetre amikor óvatosan elkezdem beütni a Google-be a „marriage or child first” szókapcsolatot, egy perc alatt egymilliárd négyszázmillió találatot dob ki az internet, amiből arra következtetek, hogy már mást is foglalkoztatott ez a kérdés előttem.

Azt szűrtem le, hogy a szakirodalom azt javasolja, hogy a házastársadat tedd az első helyre. Például azért, mert a párkapcsolat az az alap, amiből a gyerekek születése fakadt, és a gyerekek felnőtté válása után is ez lesz az a bázis (jó esetben), ahová visszatértek. A fészket folyamatosan gondozni, ápolni kell ahhoz, hogy ne üresedjen ki az utódok kirepülése után sem. Aztán az is fontos, hogy jó párkapcsolati mintát mutass a gyerekednek: egy olyan házasságét, amely fontos neked, amelyben egységfrontot alkotsz a társaddal, akinek az igényeit nem szorítod háttérbe.

Közben a gyakorlatban szinte az összes általam ismert család a gyerek körül forgó ringlispíl. Miért van ez? Én úgy látom, hogy a gyereknevelésben egy generáció alatt óriási paradigmaváltás következett be. Bennünket hamar bölcsibe adtak és mi voltunk a kulcsos gyerekek (mondjuk én nem), sokunk szinte magától nőtt fel és ultima ratio volt otthon az, hogy „mert azt mondtam”, meg az, hogy „amíg az én házamban”. Ezzel szemben mi, mai kisgyerekes szülők nagyon tudatosan monitorozzuk a saját szülőségünket, ami fontos rétege a személyiségünknek és sokat dolgozunk rajta.

A baráti köröm tagjainak többsége (velem együtt) falja a gyerekneveléssel kapcsolatos könyveket, pszichológiailag meglehetősen képzettek vagyunk, igény szerint szoptatunk, kötődőn meg válaszkészen nevelünk, órákig altatjuk a gyerekeinket, együtt alszunk velük, félbehagyjuk az ebédünket, ha kérnek egy pohár vizet, és azonnal elhallgatunk, ha megszólalnak (a megfelelő aláhúzandó). A társadalmi nyomás azt az elvárást közvetíti, hogy akkor vagy jó szülő – pontosítok: jó anya –, ha teljesen odaadod magad a gyerekednek.

Párkapcsolati kérdésekben ellenben, megkockáztatom, nem vagyunk ilyen tudatosak. Mintha ezen a területen kevesebb támpontunk lenne, hogyan is kell jól csinálni. Ráadásul a kapcsolatok egy kicsit mintha még bonyolultabbak lennének, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Összességében én úgy látom, hogy – talán elkerülni próbálván a szüleink kissé ridegebb mentalitását – mi átestünk a ló túlsó oldalára, és beáldozzuk magunkat a gyerekeinknek. Magunkat és a párkapcsolatunkat is.

Miért, másképp is lehet? Pamela Druckerman amerikai újságíró Párizsban alapított családot, és a Nem harap a spenót című könyvében a kívülről érkezettek friss tekintetével csodálkozik rá arra, hogy a francia nők nem adják meg magukat a „totális anyaság kultúrájának”. Megőrzik személyiségüknek a gyerekvállalás előtti részét is, ami jó nekik, jó a párjuknak és – voilà! – jó a gyereknek is. „A hollywoodi filmekben rögtön lehet tudni, hogy egy női szereplőnek van-e gyereke. Gyakran az egész film erről szól. Ezzel szemben a francia romantikus drámákban és vígjátékokban, amelyekre néha elszököm, a cselekmény szempontjából gyakran teljesen érdektelen mellékkörülmény, hogy a főszereplőnek van-e gyereke vagy nincs. A Les Regrets (Megbánás) című, tipikus francia film során valamelyest tudatában vagyunk annak, hogy a tanárnő egy kislány édesanyja. Azonban a kislány csak egészen rövid időre tűnik fel. A film nagyrészt szerelmi történet, szenvedélyes ágyjelenetekkel. Nem arról van szó, hogy a főszereplőt rossz anyának akarták volna ábrázolni – az anyasága egyszerűen nem része a történetnek. Franciaországban az uralkodó társadalmi üzenet az, hogy bár szülőnek lenni fontos, a többi szerepünket sem szabad ennek alárendelni.”

„Az angolszász nők számára az anyaszerep nagyon különválik a többitől, nagyon abszolút… Amikor anyaszerepben vannak, olyankor anyaruhát hordanak. Ha szexik, akkor csakis szexik. És a gyerekek csak akkor látják, amikor éppen anya. Franciaországban az »anya« és a »nő« szerepe ideális esetben egybeolvad. Mindkettő mindig látszik.”

Mit üzennek a már elvált nők, mit csináljunk házasként máshogy? Íme: