Megbántam az anyaságot, elválok és új életet kezdek!

Borítókép: Megbántam az anyaságot, elválok és új életet kezdek! Forrás: Unsplash/Humphrey Muleba
Katának az volt az álma, hogy férjhez menjen és gyermeke születhessen. Hogy anya lehessen. Az álom beteljesült, ám az érzések, amiket magukkal hozott, egyáltalán nem hasonlítottak arra a csodára, amit Kata képzelete előrevetített. Igaz történet.

Fiatal korom óta tudtam: gyereket akarok, meg akarom élni az anyaságot. Hat éve ismertem meg a férjem. Addig még sose voltam szerelmes, de vele megtapasztalhattam az érzést. Repültem a boldogságtól, csodás volt minden. Már valamikor a kapcsolatunk kezdetén elmondtam neki, mennyire vágyom anyává válni. Kiderült, hogy ő is rég szeretne gyereket. Nem sokkal később összeházasodtunk, és hamarosan a babánk is megfogant. Gyönyörű kilenc hónap következett, minden percét élveztem.

Aztán ahogy megszületett a gyerekünk bennem 180 fokot fordultak az érzések.

Ahogy hazaértünk a klinikáról bennem minden megváltozott. Azt hiszem, akkor tudatosult, hogy ez már végleges: anya lettem. Ez örökre szól. Elfogott a pánik. Rettegtem, hogy az életem soha sem lesz már olyan, mint amilyennek ismertem. Az a szárnyalós boldogság, ami a férjem megismerésétől egészen a szülésig tartott, hirtelen elillant. A helyét mély szomorúság vette át, közben egy hang azt ismételgette a fejemben:

te akartad ezt, erre vágytál, meg is kaptad, hát most már csináld, ne nyavalyogj!

A pánik helyét később aztán átvette a düh. Hogy miért csináltam ezt az egészet? Miért nem gondolkoztam, miért mentem pusztán az érzéseim után?

Nem éreztem azt a csodát, amiről más anyák meséltek. A gyereket kötelességből elláttam, de ennyi.

Nem tudtam őt ölelgetni, simogatni. Iránta is haragot éreztem, mintha ő lenne a hibás azért, hogy tönkrement az életem.

Képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy bárcsak valaki időben észhez térített volna, hogy figyelmezetett volna arra, hogy az anyaság nem egy rózsaszín köd, és a kép, amit a média közvetít hamis. De tettem a dolgom gépiesen.

Teltek a napok, hónapok, évek, és én hiába vártam a változást. Nem tett boldoggá az anyaság. A férjem is ugyanazt szajkózta, mint a hang a fejemben: bevállaltad, hát csináld, nem adhatod fel!

Nyűg volt minden eanyai feladat. Csak a monotonitást érzékeltem, egybefolyt minden, a nyafogások, sírások, hisztik, segítségem nem volt, a legkisebb énidőt kicsípni is őrült logisztikát igényelt. Elöntott az irígység, ha a szingli lányok fotóit néztem a Facebookon, vagy amikor a gyermektelen párok posztjait olvastam, amik arról szóltak, hogy éppen úsznak a boldogságban.

Három év telt el így. Elfogadtam végre az anyaságot?

Nem. Továbbra is megőrjít a helyzet, hogy nem vagyok a magam ura, nem akkor kelek, fekszek, amikor akarok, hogy a tévében csak a mese megy évek óta, nem nézhettem végig egy filmet nyugodtan, hogy minden éjjel azzal a szorongással fekszem le, mi van, ha megint nem alussza végig az éjszakát, ha megint kelni kell, rendelkezésre kell állni. Non stop szolgálat, napi huszonnégy órában. A férjemmel a gyerek születése óta sehol sem voltunk kettesben. Úgy érzem magam, mint egy anya-gépezet, akinek egy másik gép a társa. Már nem töltünk be feleség-férj szerepet, kizárólag csak anyaként és apaként funkcionálunk.

Ha néha kiszabadulok ebből a mókuskerékből, akár csak egy órára, szárnyalok újra. Megélem a boldogságot. Aztán ahogy jövök haza, elkap a szomorúság, hogy nincs menekvés.

És most már nem bírom tovább.

Felemészt a tudat, hogy van valaki, aki nélkülem nem boldogul, akinek minden pillanatban szüksége van rám. Akiért aggódni kell, aki miatt hatalmas felelősséget vettem magamra. Három évem telt el úgy, hogy végig azt éreztem, csapdába estem.

Forrás: Unsplash/Humphrey Muleba

Létezik-e kiút számomra?

Győzködhetném magam, hogy egyszer majd átfordul ez az egész, de érdemes erre várni ennyi idő után? Nem lenne bölcsebb belátni, hogy ez az egész nem nekem való? El akarok válni, és a gyereket az apjánál akarom hagyni. Vissza akarom kapni régi önmagam. Kötöttségek nélkül szeretnék élni, csak magamért feleni.

A férjem még nem tudja, mire jutottam. Viaskodom magammal, de közben tisztában vagyok vele, hogy számomra nincs más megoldás. Egy életem van, csak ez az egy, és döntenem kell róla, hogyan töltöm el. A gyerekemnek sem egy idegroncs anyára van szüksége, hanem olyan környezetre, ahol szeretet veszi körül, és mindent megadnak neki, nem csak fizikailag, de lelkileg is. Mindent, amit én képtelen vagyok megadni. Neki is az lesz a legjobb megoldás, ha elmegyek.

Közben attól is félek, hogy megbánom, ha mindent magam mögött hagyok. De próbálom elővenni a józan eszem, és igyekszem szembenézni azzal, hogy mennyire másként élem meg az anyaságot, mint ahogy azt meg kéne élnem. Hoztam egy döntést, és mire meglépem, hinnem kell benne, hogy ez a jó út.

TanuLság?

Az anyaság nem való mindenkinek. A gyermekvállalás előtt mérlegelni kell mennyire fontos a szabadságod, milyen a monotonítástűrő képességed, mennyit vagy képes feladni önmagadból, a jelenlegi életedből és a párkapcsolatodból. Mert ez egy mindent meghatározó lépés.

Szívesen beszélgetnék hasonló gondokkal küzdő anyukákkal, az e-mail címemre írhattok nyugodtan: megbantanyasag@gmail.com

Az anyaság nem csak cukormáz, ebben a fotóalbumban egy édesanya a nehéz perceibe is bepillantást enged