Persze, ez igazából egy örömteli és rövid időszak lesz, aminek a végén hazajöhetünk majd a babákkal, mégis megilletődve ülök most a kanapé szélén, miközben még mindenki alszik, és az elmúlt hónapokra gondolok.

Nem vagyok kórház-kompatibilis. Elfáraszt, kiszikkaszt és türelmetlenné tesz a várakozás. Ráadásul tudom azt is, hogy az ikerterhesekre nemigen jellemző lendületemet is el fogom veszíteni. Furcsa módon most, a 35. hét után is éppen azért van erőm a vég nélküli tevés-vevéshez, mert talpon vagyok. Amint elnehezedek és lefekszem az ágyra, ez az energia elmúlik majd. De nincs mit tenni, már az orvosom nem adott több haladékot, meg kell kezdenem a megfigyelési időszakot.

A gyerekekre gondolok. Akkor is, amikor elfogadom a feltételeket és kapitulálok. Hiszen a babáknak arra van szüksége, hogy biztonságban és zökkenőmentesen érkezhessenek a világra. Meg a másik kettőre, a nagyfiúkra. A döbbenetre az arcukon, amikor előszedettük mindkettővel a vonalzót és az egyiknek azt mondtuk, hogy mérjen 26 millimétert, a másiknak meg azt, hogy 27-et. Amikor némi értetlenkedés után lemérték, akkor közöltük velük, hogy ekkora a két kicsi testvérük a hasamban…

Csak akkor mondtuk el mindezt, sőt: az egész lombikos próbálkozást, amikor már volt eredménye. És amikor kilábaltam a Covidból… Ha van valami, amit nem kívántam magunknak ebben a történetben, az az első hetek idegbaja. Mert hát hogyan máshogy jellemezhetném azt a helyzetet, hogy kiderül a terhesség, de még nem észlelhető szívhang – viszont az ember jól belemászik a koronavírusba?! Mivel az első trimeszterben voltam, gyógyszert alig szedhettem, maradtak a népi praktikák, az illóolajok, a citromlé – és a remény, hogy nem veszítem el az éppen csak megfoganó új életeket.

Élünk, mindhárman

Azt mondják, hogy a terhesség pár hetében beszerzett ilyen-olyan hétköznapi betegség az vízválasztó lehet. Nagy eséllyel nem okoz fejlődési rendellenességet, hanem vagy megszakítja a terhességet vagy pedig visszamaradó probléma nélkül átvészeli a várandós anyuka a magzatjával. A sors kegyes volt hozzám, mert ránk végül ez utóbbit osztotta. Két kemény hét után kiderült, hogy élünk. Mindhárman.

A babák egyébként szépen, koruknak megfelelően fejlődtek a vizsgálatok szerint. A legutóbbi alkalmon a becsült súlyuk valamivel a két és fél kilós álomhatár fölött volt már. Ezzel úgy tűnik, megúsztuk a koraszülött osztályt is. Sőt: emellett megúsztam még a terhességi cukorbetegséget és a fenyegető magas vérnyomást is, meg mindenféle más, patológiás problémát is. Nem nyílt ki a méhszáj, nem folyt el a magzatvíz sem idejekorán, ami gyakori velejárója az ikreknek. Hálás is vagyok mindezért, mégis kicsit nehéz a szívem.

Mert azzal, hogy ma befekszem a kórházba, valami lezárul. Igen, jó lesz újra sok-sok kilóval könnyebbnek lenni, meg képesnek lenni lehajolni – de még el kell gyászolnom addig a saját termékenységemet, hogy minden bizonnyal ez életem utolsó terhessége. Ezek a legutolsó napok, hogy életet hordozhatok a szívem alatt. Hogy érezhetem a kisbabáim mozgását a bőröm alatt. Ahogy mocorognak, helyezkednek, csuklanak…

Negyven vagyok. Háromszor adatott meg nekem az a csoda, hogy várandós lehettem. Ráadásul megtapasztalhattam azt is, milyen ikreket várni. Ezt már tényleg nem mindenki mondhatja el magáról. Még nem tudom, milyen lesz majd nagycsaládos anyukaként a létezésem. Valószínűleg nagyon fárasztó, de felemelő is lesz egyben. Még csak elképzelni tudom mindezt. A valóság majd ezer színnel árnyalja a lelkemben élő képet. Már várom az új fejezetet, indulásra készen állok.

A cikksorozat további részeit alább találod: