Muszáj elmesélnem, milyen elképesztő az a szeretet, ami ismerősöktől és ismeretlenektől felénk árad. Lépten-nyomon megállítanak az utcán, vásárlás közben, bárhol, hogy megcsodálják a piciket. Amíg nem tapasztaltam testközelből, nem is gondoltam, hogy ilyen mágikus ereje van az ikreknek. Pedig az van. Szinte kivétel nélkül mosolyt csalnak mindenki arcára, aki csak látja őket és igen sokan kívánnak nekünk olyan jó dolgokat, mint a hosszú, egészséges élet, sok öröm, boldogság.

Csak egyet nem tudok megszokni. Azt, amikor azt kérdezik megrökönyödve, hogy: ikrek?! Mintha legalábbis négylevelű lóherét találtak volna. Vagy manót látnának a szivárvány alatt. Pedig azért az ikerszülés jó, hogy ritka, de azért nem egy sci-fi. Hiszen mindenki tud kapásból legalább három ikerpárt felsorolni a saját ismeretségi köréből. Én mindjárt nyolcat is tudok, ha a sajátjaimat nem számítom.

Nekem azért ezt még szoknom kell legbelül. A lelkem egy darabja valahol a húszas éveim legelején ragadt, amikor hosszasan azon lamentáltam, lehet-e nekem egyáltalán gyermekem. És még nem ocsúdtam fel a meglepetésből, hogy igen, van. Igen, egy fiú. Nem, kettő… Vagyis: három – és még egy lány is. Szóval hogy mindez velem megtörténhetett. És hogy ikrek?!

Különös, hogy külföldi ikres videókat, történeteket nézegetve arra jöttem rá, hogy gyakran valamiért az egypetéjű ikreket többre tartják, mint a kétpetéjűeket. Vajon mit gondolhatnak a lombikos ikrekről? Akik nem teljesen a természet kegyéből lettek ikertestvérek, hanem erőteljes orvosi ráhatással… Itthon szerencsére nem éreztem soha ilyen megkülönböztetést. Mert hát a feladat a babák körül attól nem lesz több vagy kevesebb, ha nagyon hasonlítanak egymásra – vagy ha egy fokkal kevésbé.

Rozi és Peti olyanok, mint a kétpetéjű ikrek általában. Különbözően egyformák. Rozi tűzről pattant már most, baba korában is. Figyel, nevet, szempillantás alatt kapcsolódik. Ugyanakkor hangosan követeli, ami szerinte jár neki. Peti hátán ezzel szemben fát lehetne vágni. Nehezen hozható ki a sodrából és szereti a hasát. Egyvalamiben azonban teljesen egyformák. Mégpedig abban, hogy nagyon igénylik egymás társaságát. Az első dolog, amit keresnek, amikor letesszük őket a játszószőnyegükre, az a másik keze. Ha az egyik nagyon sír, a másik odafordul hozzá és megnyugtató hümmögésbe kezd.

Ezért mondom, nincs megoldás. Nem szokás az ajándéknak ajándékot adni. Most mégis meg kell próbálni. Az idén valahogy mindannyian többet mosolygunk itthon és sokkal jobban várjuk az ünnepet.