Az életem valami egészen különös módon telik. Ha van egy nagy dilemmám, akkor valamilyen módon mindig választ kapok a kérdésemre. Jó, lehet, hogy nem akkor és nem úgy, ahogy szeretném, de mindig megjön a válasz. Most sem volt ez másként. Öt lombikos nekifutásunk volt, melyből az első négy különféle okokból sikertelenül zárult. Az utolsónál azonban hosszasan tépelődtem azon, hogy talán meg kellene próbálni az inszeminációt is. Végül aztán elvetettem az ötletet. Ennek a beavatkozásnak ugyanis van egy olyan lehetséges mellékhatása, hogy kettőnél többes terhesség jön létre, ami veszélyes az anya és a babák életére nézve is.

A szülés előtti tíz napban, amíg a kórház vendégszeretetét élveztem, találkoztam sok kismamával. Mivel a várandós osztály a koraszülött intenzívvel egy szinten van, így leginkább a problémás születésekkel, küzdelmekkel, aggódó szülőkkel ismerkedhettem meg. Például egy inszemináció útján fogant hármasikres anyukával is, aki korán, a terhesség harmincadik hetében hozta világra a két kislányát és a kisfiát. A babák természetesen az intenzívre kerültek, ahol a gondos ápolás ellenére a fiúcska mégis fertőzést, majd agyvérzést kapott. Hogy felépült-e, azt már nem tudom, mert elkerültem onnan, de az biztos, hogyha túl is élte, még akkor is nagy kérdés, hogy milyen jellegű betegséget vagy fogyatékosságot okozott neki ez a súlyos állapot.

Ott és akkor értettem meg, hogy számomra az inszemináció járhatatlan út lett volna, mert nem lett volna lelkierőm egy ehhez hasonló traumát végigélni. A sima, mezei ikrecskéimmel szépen megúsztunk mindent. Még az alapvetően magas vérnyomásom sem elszállt a terhesség végére, ahogyan jósolták, hanem olyannyira rendeződött, hogy gyógyszert sem kellett szednem. Hmm… Úgy tűnik, a terhesség számomra valóban áldott állapot volt.

Hipp-hopp eljött a 37. hét is, amikorra az orvosok kitűzték a császármetszés időpontját. Gabi az utolsó napok izgalmában kétségbe esett. Hogy fogja ő megfogni a babákat? Hogy fog tudni hozzájuk érni, hogy ne legyen bajuk? Hogyan tud majd pelenkát cserélni, meg egyáltalán létezni velük, hiszen kerekesszékesként sokkal nehezebb mindent megoldani? Megnyugtattam, hogy minden újdonsült szülő pontosan ilyen gondolatokkal hadakozik a nagy találkozás előtt, ehhez a kerekesszéknek semmi köze!

Szerintem nem hitt nekem. De nem sok idő volt lamentálni ezeken a kérdéseken, hiszen otthon a nagyobb gyerekek is adtak épp elég feladatot. Az utolsó napokra elnehezültem. A hasam akkora lett, mint a gönci hordó. Ez majdnem szó szerint értendő, mert a szóban forgó hordó 136 literes, én pedig a szülés előtt 103 kilósra dagadtam. Esélyesnek tartottam, hogy végül ki fogok pukkadni. De nem így történt. Egy szép pénteki napon kiemelték a hasamból Őket.

Apás szülés volt, ami kicsit megviselte Gabit. Korábban számtalan életmentő és korrekciós műtéten esett át. Nagyjából annyin, mint egy kisebb méretű falu átlagemberei együttvéve. Mégis, most nem ő feküdt a műtőasztalon, hanem én. De az első találkozás a babákkal mindent feledtetett vele. Először Péter, majd Róza érkezett. Együtt néhány grammal több, mint öt kilót nyomtak. Ikreknél éppen jó kezdet. És még aranyóránk is volt. Vagyis a szülés után lehetőséget kaptunk arra, hogy megdajkálhassuk és én mellre tehessem a babákat. Azt hiszem, ez volt a legszebb szülésélményem. Hálás vagyok, hogy megélhettem. Hálás vagyok, hogy itt vagyunk mind épségben, egészségben egymásnak.