Levél a második gyerekemnek: "Bárcsak tudtam volna ezt a születésed előtt!"
Ez a Famiily.hu egy korábbi cikke.
Kedves Másodszülöttem,
egy nap biztos te is megtudod, hogy a gyereknevelés nem úgy történik, hogy a kedves szülő kap hozzá egy térképet. Vagy egy útikönyvet. Bárcsak így lenne! Ehelyett sajnos meg kellett tanulnom a megérzéseimben bízni. Ami, mondanom sem kell, azzal is járt, hogy rengeteget hibáztam – és rengeteget tanultam is a hibáimból. Egy tanulságot meg kell osztanom veled, amit bárcsak előbb tudtam volna.
Ezzel persze a legtöbb szülő tisztában van, tudat alatt mégis állandóan megtörténik. Amikor megszülettél, úgy gondoltam, most már minden rendben lesz, hiszen gyakorlott anya vagyok. Mindenen túl voltam már: a kiégéseken, a felkeléseken, az éjszakai szoptatásokon. Tudtam, mire van szüksége egy babának, hogy kell megvigasztalni… legalábbis azt hittem.
De te kezdettől makacs voltál. A terhesség első három hónapja alatt, amikor még bennem növekedtél, naponta járkáltam miattad a vécére. Aztán öt napot késtél. És az első lélegzetvételedtől kezdve tudtára adtad a világnak, hogy veled mostantól számolni kell. Te nem fogsz csak úgy beilleszkedni. Ami téged illet, a szabályok kizárólag arra valók, hogy megszegjék őket.
Bizonyos dolgok nyilvánvalóan gyorsabban mentek neked, mint a bátyádnak: seperc alatt megtanultál felmászni a csúszdán, a csípődet ringatva táncolni a konyhaasztalon, és persze szenvedélyesen nemet mondani. Voltak olyan dolgok is, amiket lassabban tanultál meg, mint a bátyád: végigaludni az éjszakát, járni, megtanulni olvasni. Dacos voltál – jó néhány új trükköt kellett megtanulnom, hogy hallgass rám. És beismerem, hogy amikor nem olyan hamar érted el ezeket a mérföldköveket, mint a bátyád, akkor önkéntelenül összehasonlítgattalak vele. Miközben az ösztöneim azt súgták, hogy pontosan akkor fogsz beszélni, járni, írni-olvasni, amikor készen állsz rá – és mégis hagytam, hogy a társadalmi elvárások bekússzanak az agyamba.
A minap épp rohangáltam utánad a házban, miközben próbáltam a bátyádat előkészíteni az ovira. Egyszer csak kirohantál a gardróbból és azt üvöltötted: “Kész vagyok, anyu! Menjünk!” Egy hároméves gyerek állt előttem tökéletesen és önállóan felöltözve: a kabát becipzározva, a sapka és a kesztyű felhúzva, a csizma a megfelelő lábakon. Lehet, hogy vadnak születtél, de arra születtél, hogy vezető legyen belőled – mint a bátyád, csak másmilyen. Lehet, hogy nem sikerül elsőre egy-egy próbálkozás, de sikerülni fog, és közben szuperül fogod érezni magad. Most már tudom.
Örülök, hogy még nem túl későn tanultam meg ezt a leckét. Mostantól örömmel járom végig a gyönyörű és kiszámíthatatlan utakat, amik ahhoz vezetnek, hogy mindketten megtanuljátok mindazt, ami az élethez kell, apróbb és nagyobb dolgokat egyaránt.
Többé sosem hasonlítalak a testvéredhez, mert hozzád sem lehet hasonlítani senkit.