A minap eszembe jutottak a testvéreim babakorukból, amikor én még egy nyegle, leginkább őrült bulikra összpontosító huszonéves voltam. Próbáltam játszogatni velük, emelgettem vagy lelkiismeretesen tologattam őket babakocsiban a Duna-parton, de őszintén szólva belül sokat még nem tudtam kezdeni három gőgicsélő, pláne síró csomaggal. Amit viszont mindig szerettem és élveztem is, az a kukucsjáték volt. Feltettem őket az ágyra, ráterítettem egy lepedőt az arcukra, majd hirtelen felrántottam, és rájuk kiáltottam: kukucs! Jó érzés volt besöpörni a könnyű sikert, ahogy a mozdulatsort minden alkalommal görcsös babaröhögés követte.

Most a 4 hónapos fiammal is elkezdtem ugyanezt játszani, és bár ő egyelőre visszafogottabban röhincsél a korábbiakhoz képest, azért tőle is megkapom a képzeletbeli elismerő tapsot. Ez a játék univerzálisan bejön, a babák pedig leginkább azért rajonganak érte, mert nagyon szórakoztató (felnőtteknek is), és mert számos pszichológiai, érzelmi és fejlődési igényüket kielégíti.

Íme néhány ok a kukucsjáték töretlen népszerűségének megértéséhez: