Mindig is úgy képzeltem, hogy kislányom lesz. Én magam is elég nőies nő voltam mindig: magas sarkús, szoknyás, blúzos. Tudjátok… Előttem volt, hogy majd egyforma ruhákban járunk, ahogy fonom a frizuráját, ahogy majd rózsaszínre lakkozzuk egymást körmét, ahogy mint a neten keringő vicces képeken együtt teszünk fel arcpakolást és tartunk csajos napot, miközben egész hétvégén a kedvenc hercegnőinkről szóló Disney mese-maratont tartunk.

Tudom, durván hangzik, de egy külön Pinterest táblám is volt, ahol gyűjtöttem a lányos szetteket, majd a babafotózáshoz az inspirációs képeket, már megvolt, honnan rendelek majd magunknak egyen ruhákat, hogy milyen lesz a cuki kis rózsaszín babaszoba, a babakocsi és így tovább.

Bár ő már akkor furán nézett rám, sőt mondta is, hogy neki mindegy, hogy fiunk vagy lányunk lesz, csak egészséges legyen. Bólogattam, persze, nyilván nekem is fontos volt, hogy egészséges legyen. Egy egészséges lány.

Teltek a hetek, én nagyon jól viseltem a terhességet, semmi rosszullétem nem volt, talán csak pár reggelen émelyegtem, de különösebb gond nem volt. Jól éreztem magam, kicsattantam. Boldog voltam, hiszen hamarosan anyuka leszek! Lányos anyuka! Mondta is a nagymamám, már az első hetekben, hogy ez biztos fiú. Kérdeztem, miből gondolja ezt, mire azt mondta: “Tudod, kislányom, azt mondták már régen is, hogy egy nő akkor van jól, ha fütyi van benne.” Természetesen rágugliztam a dologra, de mivel nagyon sokan írták, hogy annak ellenére is fiúk született, hogy hányás és különböző problémamentes terhességük volt, így megnyugodtam. Sőt, azt mondogattam: milyen szerencsések vagyunk, hiszen nem csak egészséges, de mindenféle problémamentes kislányunk lesz – hiszen már a pocakomban sincs semmi gond vele – ez folytatódik majd kint is.

Ennek tudatában mentem a 12. heti genetikai ultrahangra, ahol azzal kezdték, hogy szeretném-e tudni a baba nemét. Én meg mondtam, hogy persze: megerősíthetik, hogy lány. Hiszen én tudom, hogy lány. Ám ekkor

Konkrétan sokkot kaptam. “Micsoda? Mi van a lába között? Nem lehet, hogy valami mást lát? Esetleg a köldökzsinór? Vagy bármi más? Hát olyan pici, lehet ilyenkor egyáltalán bármit látni? Biztos összekeveri valamivel…”

A doki látva, hogy nagyon megvisel a dolog, hozzátette, 100%-ra még nem tudja megerősíteni a baba nemét. Szóval talán még van némi remény. De azért barátkozzak a gondolattal, mert jelen állás szerint 95%, hogy fiunk fog születni.

Hazáig sírtam. Aztán otthon is egész nap sírtam. A párom próbált vigasztalni, beszélgettünk sokat, hogy még azért van 5% esély, az még valami, bár a párom is már akkor is csak azt mondogatta, hogy azért szokjam a gondolatot. És elkezdte sorolni, mennyi minden jó lehet egy kisfiúban. De én teljesen kiborultam, hiszen tényleg, egész életemben arra készültem, hogy egy kislányom lesz, fel sem merült bennem sose, hogy mi lesz, ha fiam lesz.

Úgyhogy persze meg sem akartam hallani, amit a fiúkról mondott. Hittem, éreztem, tudtam, hogy csakis lányom lehet. Újra felmentem az internetre és hasonló helyzetben lévő anyák után kutattam. Találtam is több anyukát, akiknek egészen a szülés pillanatáig mondták, hogy fiúk lesz, ám végül lányuk született. És egyébként fordítva is, olyanokkal is beszélgettem, akiknek végig azt mondták, hogy kislányt hordanak a szívük alatt, végül egy kisfiúnak adtak életet. Úgyhogy nem törődtem bele. Nem hittem az orvosoknak, sőt, onnantól kezdve úgy döntöttem, hogy nem is szeretném, ha beszélnénk a neméről, hiszen tévedhetnek és nem akarok előre olyan dolog miatt aggódni, ami változhat a 9 hónap végén.

Így telt a terhességem. Én mantráztam, hogy lányom lesz, erre készültem.

Volt még pár vitánk a bútorok, a plüssállatok, a függöny és a babakocsi kapcsán, de végül mindenhol meggyőzött a párom, hogy maradjunk az unisex verzióknál. Engedtem, belementem, úgy voltam vele, hogy a szülés után sem késő lányosítani a szobát. És nem mellesleg

Aztán elérkezett a szülés napja…

A 41. hétben jártunk, már azt hittem, ez a gyerek sose jön ki, amikor egy este elfolyt a magzatvíz. Persze ezt is sokan mondták, hogy újabb jel a fiúra, hiszen a fiúk ilyen kényelmesek, a lányok előbb jönnek, ők sietnek. De mivel természetese erre is tudtam ellenpéldát, hamar véget vetettem ezeknek a párbeszédeknek is.

Szóval elfolyt a magzatvíz, és berobogtunk a kórházba, hajnali 2-kor. 17 órával később pedig már hárman voltunk. A férjem, én és a gyermek, aki szerelem volt első látásra: Boti. Igen, a kis Botond.

Az történt ugyanis, amire jó magam sem számítottam. 17 óra után elfelejtettem mindent. A rózsaszín babaruhát a kórházi csomagomban, a rózsaszín babaszobát, az egyen lányos szetteket, a Disney hercegnőket, a rózsaszín körmöket és Hannát is. 17 óra után ugyanis megszületett egy tökéletes kis angyalka. Egy csoda! A világ leggyönyörűbb és legcsodálatosabb kis csomagja, az én kicsi fiam, az én kis Botondom.

Eszembe sem jutottak az elmúlt hónapok, a készülés, tervezés, a makacsságom, hogy nekem csak lányom lehet. A düh, és a fájdalom, amit akkor éreztem, amikor az első ultrahangon azt mondták, hogy fiú. Csak azt éreztem, hogy mennyire jó, hogy végre itt van, hogy foghatom, hogy milyen jó, hogy semmi baja és hogy mennyire tökéletes.

A párom, aki végig ott volt velem a szülés során azonnal ott volt, utólag elmesélte, hogy nagyon félt attól a pillanattól, amikor megszületik a kisfiunk, attól, hogyan fogok reagálni rá, hiszen ő végig tudta, hogy tényleg kisfiunk lesz. Folyamatosan konzultált az orvosokkal, akik minden vizsgálat után megerősítették neki, hogy az a valami az én képzelt Hannám lábai között állandósulni látszik, az már nem fog eltűnni. És nagyon megnyugodott, amikor nem a csalódottságot látta rajtam abban a bizonyos aranyórában, hanem az örömöt és boldogságot.

Boti ma már 8 éves, és egy igazi kis pasi, akinek azért sokszor el kell mesélnem ezt a történetet. És ha kéri, ferdítés nélkül, úgy ahogy történt, fel is idézem. És minden egyes mesélés végén megkérdezi:

És én minden egyes alkalommal egy nagy puszi és egy nagy ölelés mellett elmondom, hogy a legjobb dolog, ami történhetett velem az, hogy akkor kisfiam született. Aztán nem mellesleg 2,5 év múlva még egy. Mert ez a két fiú az én szivárványos álomvilágomból visszarántott a való életbe és megtanítottak arra, hogy az élet nem mindig úgy alakul, ahogy mi azt eltervezzük. Pláne, miután anyukák leszünk.

És egyébként meg ki tudja, talán a harmadik babánk lány lesz, akivel majd lehetnek egyen szettjeink, akinek befonhatom a haját. akivel tarthatok csajos napot, akivel kilakkozhatjuk egymást körmét és akivel tarthatunk Disney-hercegnős mese maratont. De ha nem, az se baj. A Thomas, a gőzdmozdonyos és a Láng, és a szuperverdákos meséket már kívülről fújom és olyan pályákat és utakat építek a fa vonatsín szettjeikből, amit még az apukák is megirigyelhetnek tőlem.

Bár a biztonság kedvéért azt a néhány rózsaszín babaruhát még megtartottam, hátha egyszer mégis csak megérkezik Hanna…