Kedves Édesapám!

Sosem fogom elfeledni, hogy nem rám vártál. Ha véletlenül egy pillanatra a közös vicceinkre, valami kellemesre gondolnék, te akkor is emlékeztetsz már sok-sok évtized óta. Hogy nem olyan vagyok, mint amit szerettél volna.

De próbállak igazán megérteni, mert nem gyűlölhetlek. Az egyetlen élő felmenőm vagy és úgy sejtem, nem tudod, mit teszel.

Például mert az apád nyolcévesen kihajtott a termőre dolgozni. Háborús gyerek vagy, hasznodat akarták venni. Mindig viszolyogtam attól, hogy a tarló vágta a talpad, mert nem volt cipőd. Ám gyerekként sokszor elképzeltem, hogy neked a testvéreiddel osztozni kellett azon az egy cipőn. Kedves, izgalmas dolognak véltem. Nekem nem volt, nincs tesóm.

Az is volt, hogy a tanteremben egy vaskályha adta a meleget, amire a Tanár Úr vizet tett, és a szünetben tejporból nyert italt hörbölhettetek. Ám az órán, ha valaki eltévesztette a g-t a q-t vagy az y-t, nádpálca volt a jutalom. Úgy mesélted ezt, mint igaz kincset. Tudd meg, nekem is kellett még hátratett kézzel ülni a kisiskolában, kaptam rettenetes pofont az iskolaigazgatótól. És nekem Iskolatej volt. Majdnem ugyanaz, de mégsem… Vajon miért nem meséltem róla neked?

Tudom, hogy 14 éves korodban azt mondta neked az apád: „Menj innen, keress saját életet!” És hiába sírt az anyád. Elmentél bányásznak a világ (na jó, az ország) másik végébe. A sötét Biharból a fényes kommunizmusba. Tudom, hogy életed legjobb döntésének tartod. Én kevés életre szóló döntéssel dicsekedhetem, és nem is jött be mind.

Neked, Édesapám, igazán bevált a vájáriskola. Szorgalmas voltál. Parasztgyerek. Téged várt a rendszer. Így képzelem. A sorkatonai szolgálat alatt, később az összes munkahelyeden, sőt, miután megszülettem is, mindig tanultál. Hol földmérést, hol munkavédelmet, hol Marxizmus-Leninizmust. Én is tanultam mindig. Hol pedagógiát, hol hangtechnikát, hol irodalmat. Látod, van bennünk közös: a tanulhatnék.

„Ugorgyuk át” – ahogy mifelénk mondják – a kamaszéveimet. Mire eljött a rendszerváltás, te már egy nagyon jól beágyazott kapcsolati ember voltál. Nem tudom, hogy miként tudnék viszonyulni az akkori hozzád. Sosem beszélsz ilyenekről. Sosem fogom megtudni, mi volt 1956-ban a falutokban, sosem fogom megtudni, hogyan lettél pártbizalmi. Nem ítélnélek meg, hidd el. Csak így, nem tudom, és lehet, még többet sejtek, mint ami valójában történt. Mindegy, ez nem egy politikai üzenet, csak egy levél az apámnak.

Ha igaz, ennyit kellett neked „termelni”, hogy megnyugodhass önmagadban. Csak a munka! Íme, egy bizalmas gyakornoknak örökíted tovább a látásmódodat. Nem nekem, abban biztos vagyok, mert én sosem voltam a részed. Nekem másféle örökségem van.

Szerettél volna egy igazi fiút. Erre engem kaptál. Álmodozó, szavakkal játszó, mindenféle művészeteket hajkurászó lényt. Lányt, mert érzékeny, mert empatikus, mert introvertált, lányt, mert egyformára értékeli a tejfölt a töltött káposztával. Lányt, mert képtelen képviselni magát. Lányt, mert otthagyta a lelkigyötrelmes, de zsíros melót és elment kevesebbért dolgozni, csak hogy legyen több ideje.

Neked természetes önfeladás és keserű élvezet a munka. Dolgozni mindig! Mára már a vállalkozásod lett a mindened. De elárultad magad. Boldogan meséltél arról, hogy még mindig bíznak benned a partnereid. Mi az, ami számít még neked is, látod? Csak az emberek.

Minap, mikor találkoztunk, lesajnáló hangnemben kérdeztél az írásaimról. Hogy megy-e a hülyeség. De azt nem kérdezted meg, hogy vagyok.

Jól vagyok, Apu. Bárcsak végre elfogadnál.

Szeretettel,

Bori

Vannak felelősségteljes apák is. Galériánkban megismerheted őket.