Így reagálj a kamasz érzelmi kitöréseire
Emlékszel? Mintha tegnap lett volna, hogy kis totyogós volt. Az arca, amikor elesett a lépcsőn, megvizslatta a térdét, aztán rád nézett tanácstalanul... Nos, az ilyen emlékeket nem árt időnként felidézni, ha beköszönt a kamaszkor – és egyáltalán nem azért, hogy jól elérzékenyülj rajtuk. Sokkal inkább azért, mert a kamaszoknál körülbelül az zajlik, ami az egészen kicsi gyerekeknél. A másfél éves azért néz rád, mert le akarja olvasni, mi van az arcodra írva, azaz mi a helyes érzelmi reakció a történtekre. Ha ijedtséget lát rajta, sírni kezd, ha bátorító mosolyt, szalad tovább.
Mire elérünk a kamaszkorhoz, hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről a mechanizmusról. Pedig a kétségbeesés és a fájdalom pillanataiban a tizenéveseknek is szükségük van erre a fajta megerősítésre és arra a biztató arckifejezésre, ami azt sugallja: meglátod, minden rendben lesz, még ha most mást is sugallnak (vagy inkább ordítanak) az érzéseid.
A kamaszok ugyanis minden érzést felerősítve élnek meg: vagy szárnyalnak, vagy összezuhannak. Ahogy Leah Sommerville, a Harvard Egyetem pszichológia professzora magyarázza: A tizenéveseknek meg kell szokniuk, hogy egyre sűrűbben kerítik hatalmukba őket komplexebb, időnként vegyes érzelmek. “Ezt persze a felnőttek is átélik, de a kamaszok számára újdonság az érzések összetettsége, ezért nehezen tudják értelmezni őket. Ez aztán összezavarja őket, esetleg nem is értik meg vagy látják át teljesen, hogy mit éreznek valójában.”
Könnyen beláthatjuk, hogy ez egészen más már, mint a gyerekkor. “Valójában értelmes tizenévesekkel van dolgunk, akik még emlékeznek azokra az időkre, amikor nem érezték magukat ennyire zabolátlannak” – magyarázza Lisa Damour klinikai pszichológus. “Elvégre korábban nem zuhantak össze a konyhapadlón amiatt, hogy nem találják a kedvenc farmerüket.” Az is összezavarja őket, hogy gyakran elárasztják őket az érzések, ugyanakkor elég önreflektívek is ahhoz, hogy elgondolkozzanak rajta: “Mi a frász történik velem?” Ilyenkor segíthet, ha szülőként ugyanazt tesszük, mint amikor lehorzsolták a térdüket: megnyugtatjuk őket, hogy minden rendben van.
Persze néha egyáltalán nincs minden rendben. Az utóbbi években egyre nők a szorongó tinik és az öngyilkossági kísérletek száma. Ha a gyerekünk valami olyasmit mond: “Elegem van az egészből, nem akarok többé itt lenni”, akkor lehet, hogy egyszerűen csak pocsék napja volt, és eszébe sincs ártani magának. Ilyenkor felesleges rögtön szakemberhez küldeni, mert ebből csak azt szűrheti le, hogy “biztosan valami baj van velem.”
Lisa Damour ehelyett azt javasolja, hogy kérdezzünk rá: “Komolyan gondolod, hogy véget vetnél az egésznek?” Mert erre gyakran ez a válasz: “Dehogyis, csak ki vagyok akadva.” Ez persze nem azt jelenti, hogy örökre elhárítottuk az öngyilkosság rizikóját, de ez egy megfelelő reakció részünkről, ami mutatja, hogy nem söpörjük szőnyeg alá az érzéseit, és azt sem akarjuk, hogy megbánja a hirtelen felindultságból kimondott szavait.
A legjobb, ha csendben hallgatod végig a vulkánkitörést – nem kell sem reagálnod, se megoldani a problémát. A te dolgod most, hogy empátiát mutass: “Tényleg vacak egy napod lehetett.” És ne felejtsd el, hogy ami kiborította őket, az nekik fontos, még ha neked hülyeségnek vagy jelentéktelennek tűnik is.
Tanulj meg küölnbséget tenni aközött, amikor kiereszti a gőzt és aközött, amikor panaszkodik. Az utóbbival arra kér, hogy segíts megoldani a helyzetet. Az előbbivel csak azt akarja, hogy meghallgassák. Ha nem vagy biztos a dologban, nyugodtan kérdezz rá: “Akarod, hogy segítsek vagy csak kiöntenéd a szíved?”
Igyekezz nem reagálni arra, amikor téged hibáztat a saját dolgai miatt (ezt úgy hívják nyakatekertebben, hogy externalizáció – a belső feszültséget kiterjeszti rád). Amikor te vagy a bűnbak, mert nem találja a kimosott famert, akkor ne csattanj fel rögtön – épp elég, hogy ő már megtette. Csendben segíts neki keresni – a megfelelő viselkedést is, ezzel ugyanis megmutatod, hogyan kell helyén kezelni a dolgokat és a jelentőségének megfelelően kezelni a problémát.
Tanítsd meg neki, hogy a kellemetlen érzésekkel össze kell barátkoznia. Bármennyire is intenzívek és zavarbaejtőek az érzései, meg kell barátkoznia azzal a gondolattal, hogy a mentálisan egészséges emberek is kétségbeesnek időnként, gond csak akkor van, ha nem múlik el ez az állapot. Bátorítsd arra, hogy tekintse a rossz érzéseit hasznos információnak, amikből rájöhet, mire kell jobban figyelnie, miből tanulhat és hogyan léphet előre, miután átküzdötte magát egy problémás időszakon.
Segíts neki megnevezni az érzéseit, és ne kerüld őt el, amikor átéli őket. Ezzel segítesz neki, hogy ne tekintse a bolhát is elefántnak és kezelhetőbbnek lássa a problémát. Ha vele maradsz, amíg elmúlik a vihar, akkor nem üzened azt, hogy ezektől a nehéz érzésektől sem kell félni és nem kell visszafojtani őket.
Ne kicsinyeld le az érzéseit. Ha olyasmiket mondasz, hogy “Ó, öt év múlva már nem is fogsz emlékezni erre!” A problémára talán, de egy ilyen reakcióra biztosan. Úgyhogy inkább hallgasd végig. Ha elég türelmes vagy, egy idő után valószínűleg magától is rájön, hogyan oldja meg a gondját.