Ez a cikk a Gyereklélek magazinban jelent meg.

Nehéz egy szülőnek elfogadnia, hogy a gyereke kinőtt a kezei közül. A hajdani „kicsi” olyan emberré cseperedett, akinek már nincs túl intenzíven szüksége a szüleire, élni akarja a saját életét. Gyakori, hogy ebben az életszakaszban a szülők nem ismerik fel saját tudattalan érzelmeikben a távolodást, amit szomorúsággal vegyes neheztelés kísér, amiért az aktív szülői szerep befejeződött. Amikor ez az érzelmi attitűd megjelenik, a szülő azt érezheti: nem is olyan szimpatikus neki ez a felnőtt gyerek, mert ő nem ilyennek akarta.

„Akit én neveltem, az nem hagyna magamra, nem okozna csalódást, és főleg nem vágna olyanokat a fejemhez, hogy hagyjam már békén!”

Ezek a gondolatok általában már válaszok az eltávolodásra és arra a változásra, amit a felnőttség jelent. Megromlott viszony esetén ezért először a szülőnek kell elgondolkoznia azon, miért és hogyan érez a gyereke iránt.

MARADJ MÉG

Ha a szülő bizonytalan és ezt a gyászfolyamatot képtelen lefuttatni, tudattalanul is kötni fogja magához a gyerekét, megtartva a kicsi pozícióban. Kiszolgálja, s hálás neki az érzelmeiért és a jelenlétéért. A fiatal felnőtté vált „kisgyerek” pedig érzelmileg nyomasztó szituációban találja magát, mert távolodása nem elfogadott. Miután erre a külső körülmények is ráerősítenek – nincs pénz albérletre, lakásra stb. –, racionálisan is indokolhatónak látszik a helyzet.
A 21. században gyakori jelenség, hogy a felnőttség érzése előbb jelenik meg valakiben, semmint hogy meglenne az ehhez szükséges érzelmi érettsége.
Az önálló felelősségvállalás érett személyiséget feltételez, ám egyes szülők mellett (különösen a „helikopterekkel”) ezt nem könnyű kialakítani. Sokszor látjuk, hogy a „gyerek” látszólag, a különéléssel már felnőtt státuszban van, ugyanakkor érzelmileg a leválása nem történt meg. Ilyenkor kölcsönösen futtatják a családtagok azt a tudattalan játszmát, melynek lényege a megszokott családszerkezet megtartása és működtetése. A szülő ugyanúgy kommunikál, mint kisgyerekkorban tette, beavatkozik, ha szükségét látja, véleményez és kritizál, és ezekben a felnőttség elismerésének nyoma sincs. Ez a jelenség manapság egyre gyakoribb. A „mikromenedzselő” szülő a harmincas kisgyerekének hivatalos ügyeit intézi, csekket fizet be és ellenőrzi a hűtő tartalmát.

Háztartás és családszerkezet (Monostori Judit – Murinkó Lívia), in: Demográfiai portré 2018, KSH Népességtudományi Kutatóintézet

TALÁLD KI, KI JÖN VACSORÁRA!

Ha nem történik meg az elengedés, egy új társsal megjelenni is nehéz lesz, mert a szülők tartózkodása, esetleges negatív megjegyzései arról árulkodhatnak, hogy szívük szerint mást képzeltek el.
A csalódottság indulatokkal keveredhet, ha túlságosan nagy az eltérés a vágyott és a tényleges alak között.
Előítéleteinknek egyébként megvan a maguk célszerűsége: lehetővé teszik, hogy ismeretlen
szituációban is legyen véleményünk. Ám amikor valaki azt hiszi, hogy az ötven–hatvan éves szülei már korlátozottan ismerik a mai világot, nem képesek haladni a fejlődéssel, az olyan előítélet, ami eltávolít egymástól. Ahogy az is az, ha a felnőtt gyerek környezetét úgy szemléli a szülő, mint annak idején az óvodában: elhiszi, hogy csak szólnia kell, és a rossz gyerekkel való barátkozás abbamarad. Mi több, majd ő mondja meg, hogy kivel is kellene szóba állni.

TISZTA CÉLOK

A 18-19 éves „poronty” már nem gyerek, de még nem is felnőtt. Mégsem célszerű folyton éreztetni vele, hogy éretlen és tapasztalatlan. A válaszreakció egy idő után az lesz, hogy a gyerek nem osztja meg, mi van vele, hiszen nem akar önként belesétálni a pofonokba. Mindez nyilván nem vezet sehová: egyetlen eredménye, hogy az érzelmek merev struktúrába szerveződnek, mindenki védekezik és ellenállásba vonul. Egy család kommunikációs rendszerét átalakítani olykor nehéznek látszik, mert minden résztvevő aktivitása kell hozzá, és az az elszántság, hogy a nehéz és fájdalmas érzelmeket is kibírják.