A szeptemberi évnyitót mindig megelőzi valamiféle ellentmondásos várakozás. Hiába a sokéves rutin, izgulunk, sőt, kicsit még félünk is. Ugyanakkor várjuk a találkozást, a tanár szeretné látni a diákjait, a diák meg együtt akar lenni a többi gyerekkel. Mesterséges közösség az osztály, az évfolyam, az iskola, mégis valahogy összetartozunk, és a nyári szünet után jó újra együtt lenni.
Csakhogy most öt és fél hónap telt el. 172 napja, március 13-án voltunk utoljára iskolában. Ez nem egy egyszerű újrakezdés. Most kezdünk mindent elölről.

Képzeljünk el egy hatalmas tornatermet. Szerencsés iskola vagyunk, egy kosárpálya bőven befér, még ketté is lehet osztani, hogy a mindennapi testnevelés csont nélkül menjen. Képzeljünk el 52 egymástól 2 méter távolságra lerakott széket. 52, mert ennyi emberből áll a tantestület. Köztük 2 méter, mert ez a szuperbiztonságos.
Képzeljük el, hogy Viola, a gondnok épp spirccelgeti a székeket, amikor belépünk. Kedvesen rámosolygunk, hisz régi ismerős. Valószínűleg visszamosolyog, de a maszk miatt nem látni. Csak a szeme üzen.
Képzeljük el, hogy hárman ülnek ebben a hatalmas térben. Az értekezletet várják. Karcsi, az igazgatóhelyettes kötelességtudóan állítgatja a projektor szögét. Tomi az egyik tesitanár: kevés igazán pozitív személyiség van az oktatásban, na ő mindenképpen az. Most is felugrik, hogy köszönjön. De aztán észbe kap, visszaül.
Képzeljük el, hogy az ablakok mellett, a mászókötelek közelében ott ül Klári néni. Ide járt iskolába, és amikor végzett a tanítóképzőn, itt vállalt munkát, itt dolgozott mostanáig, és decembertől nyugdíjba megy. De Klári néni nem korszerűtlen őskövület, hanem igazi energiabomba, valódi varázstanci. Az életét ölte bele ebbe a suliba.
És képzeljük el, hogy ott ül a maszkjában, és sír. Megtelik a terem, jönnek a kollégák, ő nem mozdul, legfeljebb int ennek-annak. Ha valaki meg akarja ölelni, jelez neki, hogy ezt most nem lehet. Elkezdődik az értekezlet. És ő még mindig sír. Ez egy olyan élmény, amit lehet, hogy már el sem tudunk képzelni.

Mi, tanárok szokás szerint előbb kezdünk, augusztus végén. Ott van a sok értekezlet, teremdíszítés, tankönyvelosztás. Ez alatt a másfél hét alatt mi akár jobban is előkészülhettünk volna a tanévnyitóra. De mégsem ment. Persze, mivel egy az előző tanévet lezáró gyűléssel kezdtünk augusztusban, majd annak végeztével máris jött az újat bevezető alakuló értekezlet. Kettőt egy csapásra, kétszer ad, aki gyorsan ad, így jutunk egyről a kettőre.
Mit mondjak, ez minden szokványos hozzáállást lehetetlenné tett. Alaposan kizökkentünk a komfortzónánkból – hogy egy újabb közhellyel éljek. Az is rémisztő volt, hogy mindenről feltételes módban kell beszélni. Ez meg ez rendezi a karácsonyi ünnepséget – már ha lesz. Ha mehetünk múzeumba, ha lesz papírgyűjtés, ha indul tanulmányi verseny. Nincs mit tenni. Úgy készülünk, hogy szabályos tanév lesz. És reménykedünk, hogy tényleg.

Tanévnyitó. Furcsa az első találkozás a gyerekekkel. Maszkban vannak, csak a szemeket látod. De aztán sorra megismersz mindenkit, és hát a tanteremben le lehet venni az arcfedőt. Rengeteg az új szabály. Ki mikor mehet ki az udvarra, ebédnél csak hárman ülhetnek egy asztalnál, kötelező a kézfertőtlenítés, a padok fertőtlenítése. De ezek mégis másképp hatnak a gyerekekre, mint a korábbi szabályok, amiket élvezet volt megszegni. Valahogy érzik, hogy nem a gonosz tanárok, hanem az élet vezette be őket. Nem tiltakoznak, nem élcelődnek, nem provokálnak. Talán még be is tartják őket.

Az a legfurcsább, hogy karanténélményei mindannyiunknak vannak, de még egyáltalán nem beszéltünk róluk. Persze, hiszen ahogy véget ért a bezártság, kezdődött a nyári szünet. Így aztán mindenki ezzel kezdi, és nincs lejárt lemez. Ki hányszor esett lehangoltságba, hogyan tornáztunk a lakásban, hogyan merészkedtünk ki az utcára, honnan és hányszor rendeltünk ételt, amikor már végképp nem akartuk anya főztjét enni. No és persze hogy hogyan viseltük az otthonról tanítást, tanulást. Kiderül, hogy a gyerekeknek hiányzott a tanárok közelsége, a nagyobbaknak a magyarázat, a közvetlen információ, az offline tanóra, a pad alatti átcsúsztatott üzenetekkel, sugdolódzással, telefonozással, bealvással együtt.

Persze legjobban a társak közelsége hiányzott. Ott van az aktív sportoló – azóta kéziakadémiás –, aki elvégezte az otthoni edzésmunkát, de nem passzolgathatott, mert nem volt kinek. Ott van a kitűnő tanuló, aki rájött, hogy neki a társak kérdései, meg hogy néha ezt-azt el kellett magyaráznia, mennyit segített – „egyedül nem megy”, ugyebár, vagy legalábbis nem úgy. Ott van a szerelmes párocska. Épp a karantén előtt jöttek össze, majdnem ráment törékeny kapcsolatuk erre az egészre. És persze ott van a sok-sok gyerek, aki csak szeretett volna végre együtt bandázni a barátaival – és ezt azért a suliban is nagyon jól lehet művelni, már ha megengedik az embernek, hogy bemenjen.

Az egyik kollégám már a tanévnyitóra sem jött. „Potenciális kontaktszemély”. Mennyi új kifejezést tanultunk mostanában! Szóval ő önkéntes karanténba vonult, mégse kellene 700 gyerek közé bejönni lehetséges fertőzöttként... Aztán kiderült, hogy az önkéntességre nem jár semmilyen táppénz, szóval lényegében lóg a munkából. Isteni volt az iskolaigazgató, szabadságra vette, majd a téli szünetben ledolgozza. A kolléga végül kifizette a tesztet, hogy jöhessen az osztályához…

Visszatérve az elejére, a lényegre: sok-sok kihagyás után alig vártam, hogy belépjek a tanáriba, és a tornateremben kötöttem ki. Aztán két órán át néztem, hogy Klári néni némán zokog, sirat valamit, az utolsó tanévét, dolgokat, amik végleg elvesztek. De nem ment ki, nem adta fel. Végigülte az előző tanévet lezáró, az újat megnyitó értekezleteket. Ő az, aki tudja, hogyan kell helyesen cselekedni.