Iskolaérett szülővé válni - Avagy hogyan lettem szétszórt ovis anyából házit ellenörző, ceruzahegyező, szendvicset készítő sulis anyuka

Borítókép: Iskolaérett szülővé válni - Avagy hogyan lettem szétszórt ovis anyából házit ellenörző, ceruzahegyező, szendvicset készítő sulis anyuka Forrás: Getty Images
Ha azt mondom: iskolaérettség, rögtön mindenki a gyerek iskolaérettségére gondol. Én is. Vagyis, a magam nevében már csak múlt időben beszélnék. Idén szeptemberben ugyanis arcon csapott a dolog: az egy dolog, hogy a gyerekem iskolaérett(-e). (Spoiler: Az.) De én, én vajon iskolaérett szülő vagyok? (Spoiler: Nem biztos.)

Emlékszem, amikor picivel több mint 3 éve óvodás lett a legnagyobb gyerekem. Azt mondták: na most jön a 3 legjobb év, élvezzem ki. Mert már tud beszélni, el tudja mondani, ha fáj, és hogy hol fáj. Már van, hogy nincs otthon, már kicsit fellélegezhetsz (kivéve, mikor nem beteg ősztől tavaszig kábé minden második héten :D ), már néha lehetsz egyedül, már néha legálisan, mások rosszalló tekintete nélkül csinálhatsz gyerekmentes dolgokat – dolgozhatsz, sportolhatsz, lehetsz szimplán egyedül, hiszen a gyereked intézményben, óvodában van. De még nem kell délután különórák tömkelegére hordanod, nem kell esténként házi feladatot ellenőrizni, ceruzát hegyezni, és így tovább. Emiatt

bevallom őszintén, igazából nem is vártam annyira az iskolás időszakot. De úgy kifejezetten félsz sem volt bennem miatta.

„Majd megtudod!”
„Majd visszasíród az óvodás éveket!” – sőt, azt mondták, hogy még a babás, éjszakázós, fogfájós, hasfájós éveket is.

Nem értettem, hogy mi lehet annyira rossz az iskolás években?? Sőt, az volt bennem, hogy még jó(bb) is, talán még könnyebb is lesz majd, hiszen még kevesebb szükség lesz rám, hiszen már nagy, iskolás gyerekem lesz. Meg most mi nagy dolog van abban, hogy megnézem, hogy kész-e a lecke!?

Hát – most már értem! - kapásból az, amikor például nincs meg. És ez persze este 7-kor derül ki, amikor már hullafáradt a gyerek (is), annyira, hogy újra fürödni se akar menni, könyörögni kell még a fogmosásért, és a fél éves, a 3,5 éves és a 6,5 éves gyerekeim közül a legnagyobb lesz az, aki 8 órakor kidől és olyan mélyen alszik, hogy még arra se kel fel, hogy a húgai üvöltve bömbölnek – már a fene se tudja, hogy épp miért.

De visszatérve arra, hogy mennyire voltam iskolaérett szülő – mint írtam a bevezetőben, nem vagyok biztos benne, hogy az voltam.

Kapásból úgy indítottunk, hogy a nyár utolsó hetére hagytuk mindennek a beszerzését. A minden alatt értsd: minden, tényleg, konkrétan a gyereknek se iskolatáskája, se színes ceruzája, de még tornacipője se volt.

És ráadásul ez volt az a hét, amikor költöznünk is kellett.

Nem tudom, hogy hogy, visszagondolva annyira nem volt vészes, de megoldottuk valahogy. Kicsit a szüléshez hasonlítanám az első iskolakezdésünket, amikor ott vagy, azt mondod, hogy olyan elviselhetetlen a fájdalom, hogy férfi hozzád többé nem érhet, aztán csupán pár nappal később már életed legszebb napjaként emlegeted.

Jó, életem legszebb napjaként nem gondolok vissza rá, de szeptember 1-re végül csak meglett minden: rajzdoboz, HB ceruza, temperafesték, fehér póló, fehér zokni, számolós korongok, ilyen ceruza, olyan színes papír. Minden. Csak a gyerek benti cipője tűnt el, de pár nap után végül az is szerencsésen előkerült.

Szóval elindult az első év, amiről úgy tudtam, hogy lecke se nagyon lesz, ami mégis, azt megcsinálják napköziben. Aztán az első tanítási napon úgy küldték haza őket, hogy van lecke, de csak azért, mert kíváncsiak, hogy mondja-e otthon a gyerek. Mondta, este 7-kor, hulla fáradtan.

Az első hónapban kábé minden létező hibát elkövettünk – mi szülők. Azt hittük, hogy a másik ellenőrizte a táskát, úgyhogy az első sulis hétvége utáni hétfőn pár tankönyv és tolltartó nélkül küldtük iskolába a gyereket.

Veszekedtünk a házi miatt. Elfelejtettük nézni az üzenő füzetet. Nem léptünk be a híres neves KRÉTA-ba. Majdnem elkéstünk, amikor menni kellett a gyerekért, aztán végül a nagy kapkodásban egy szülőit ki is hagytunk – igaz, ovisat. Ez talán a kisebbik rossz. De teljesen kiment a fejünkből.

Veszekedtünk leckeírás közben, nem értettük, mit nem lehet érteni a hol balra, hol jobbra néző rókaszájon. Reggel derült ki, hogy nincs otthon semmi, amit vihetne a gyerek tízóraira magának és még sajnos hosszasan sorolhatnám, mit cs---sztünk el az első hónapban.

Talán most, október közepéhez közeledve tartunk ott, hogy már nem követünk el nagy hibákat. Már a fejünkben van előző nap, hogy másnapra legyen a gyereknek kajája. Már amikor hazaérünk, első dolgunk ellenőrizni a házit és bepakolni másnapra a táskába. Már 6-kor elküldjük őket fürdeni, hogy 7-kor, amikor rátör a fáradtság, emiatt már ne kelljen veszekedni. Már lassan (újra) rájövünk, hogy veszekedéssel, fenyegetéssel és büntetéssel iskolás korban sem érünk el semmit, hogy meg kell találni a közös hangot és azt a tanulási módszert, ami őt motiválja.

21 nap, azt mondják, ennyi időre van szüksége az embernek, mire hozzászokik egy új dologhoz, kialakul egy új rutin. Egy kicsit talán többre volt szükségünk. Nekünk, mert a fiunk ismét bebizonyította, hogy a gyerekek sokkal jobban vesznek minden akadályt, mint mi és sokkal könnyebben lett pár hét leforgása alatt egy hugis, ovis bátyóból kéthugis iskolás nagyfiú – mindezt egy új lakásban, egy új kerületben. Ő megérett erre, mi kevésbé. De igyekszünk felzárkózni hozzá és legalább olyan ügyes iskolás gyerek szülőjének lenni, mint amilyen ügyes iskolás gyerek ő.

Ha egy nap majd olvasod ezeket a sorokat kisfiam, tudd, hogy végtelenül büszkék vagyunk rád és köszönjük, hogy vagy és hogy ilyen vagy!

És most meséljetek, kedves iskolát most kezdő gyerekes olvasók, nektek hogy ment az iskolakezdés?

Utólag minden viccesebb - íme galériánkban pár húsbavágóan őszinte és néha vicces idézet az iskolakezdésről: