Tündérmese… Eleinte minden klappolt a kapcsolatunkban. Igaz, hogy Viktor 8 évvel idősebb volt nálam, és a hierarchiában is jóval feljebb állt, de nagyon kívánt, szeretett, elhalmozott minden földi jóval. Persze, akkor még csak huszonhét éves voltam… Megkövetelte, hogy legyen szex mindennap, de egyáltalán nem esett nehezemre teljesíteni a kéréseit, amik esetenként extrémebbek is voltak. Három éve voltunk együtt, amikor pozitív lett a tesztem. Viktor örült a gyereknek, vidám várandósságom volt, egyáltalán nem hozott elő semmilyen patologikus tünetet. Még a gyógyszerszedésről is leálltam.

A bajok akkor kezdődtek, amikor Szonja nőni kezdett. Egyrészt volt már néhány rosszabb időszakom, amit – a korábbiakkal ellentétben – Viktor türelmetlenebbül fogadott. Pedig szedtem a gyógyszereimet, és pszichológus segítségét is kértem, de mintha – hangsúlyozom: mintha, mert nyíltan sose mondta a szemembe – engem hibáztatott volna a visszaesésért. Szonját egyébként maximálisan elláttam, mély szeretetkapcsolat volt közöttünk, amire Viktor talán féltékeny lehetett. A kislány a nyolcadik évét töltötte be, amikor rájöttem, hogy a férjem szeretőt tart.

Rémes hetek következtek. Szonja átköltözött a szüleimhez, hogy ne lássa, mik mennek közöttünk. Tettlegességig sosem fajult a helyzet, de kiabálás, sírás, veszekedés volt dögivel. Viktor engem hibáztatott azért, hogy „erre kényszerült”, amitől elállt a lélegzetem is. A szeretője huszonhárom éves volt… nem hittem el, hogy nem sül ki a szeme. Pedig szó sem volt róla. El akart válni, összeköltözni az új csajjal, Szonját pedig magához venni, mondván, az én labilis lelkialkatom nem való egy gyereknek.

Én nem vagyok való a gyereknek… Éveken át én etettem, én öleltem, én pelenkáztam, én mondókáztam és énekeltem, én játszottam vele, míg a férjem dolgozott és csajokat hajkurászott. Rettenetes volt azzal szembesülni, hogy az egykor szeretett ember lassan szörnyeteggé változik. Valószínűleg mindig is az volt, kaptam én a jeleket, csak vak voltam, mint annyi nő előttem a történelemben.

Mivel egyelőre kiegyezett a felesben neveléssel, beérte azzal, hogy mindenféle rémtörténetet mesélt a lányomnak. Rólam. Hasonlóakat, mint korábban az anyja neki, amikor szét akart választani bennünket. Arról, hogy nem vagyok normális, hogy veszélyes lehetek rá, hogy orvosra van szükségem, különben szétesek. Szonja a szemem láttára kezdett tartani tőlem, és amikor egyszer félig sírva bolondnak nevezett, eltört bennem valami. Felhívtam Viktort és elküldtem a francba, amitől a gyerekben még inkább meggyökeresedett a gondolat, hogy megőrültem. Zokogni kezdett a félelemtől. Ott, abban a szent pillanatban azt hittem, hogy tényleg ez fog velem történni. Megőrülök. A lelkem nem éli túl, hogy így elárultak.

Végül összeszedtem magam, és szakember segítségét kérve beszéltem Szonjával. Néhány alkalom elég volt hozzá, hogy reálisan lássa a helyzetet. Az apja azóta is mindenfélét súg-búg a fülébe, de már nem fog rajta az ármány. Tisztában van vele, hogy szeretem, hogy ő is szeret engem, és ezt sem betegség, sem más ember nem írhatja fölül. Nem tudom, ennyi elég lesz-e ahhoz, hogy megtarthassam – a férjem befolyásos ember ügyvéddel, ismerősökkel –, de mindent el fogok követni érte.

Galériánkban anyukákat kérdeztünk arról, hogyan oldják meg, ha beteg a gyerek és dolgozni kell!