Megjelent az ÉVA magazin legfrissebb, őszi lapszáma, központban az OTTHONNAL! Ha kíváncsi vagy, hol szerezheted be, kattints IDE! ITT pedig online is megvásárolhatod! Az interjú elejét a magazinban találod!

Talán mindenki emlékszik még gyerekkorából arra, hogy a felnőttkorban a lehetőségek tárházát láttuk. Kezdve attól, hogy ha kedvünk támad hozzá, előbb ehetjük a desszertet, és csak utána a főételt (sőt, akár két desszertet is ehetünk főétel helyett!), egészen addig, hogy bármit megvehetünk, amit csak szeretnénk. Akkori fejjel persze sem azt nem mértük fel, hogyan kerül a pénztárcába vagy a bankkártyára az ehhez szükséges pénzösszeg, sem azt, hogy az életben meghozott döntéseinknek súlya van: immár megúszhatatlanul felelősek vagyunk saját magunkért, nincs mögöttünk a korábban gyakran kellemetlennek ható szülői iránymutatás. A családról való leválásról Kiss Kinga klinikai gyermek-szakpszichológust kérdeztük.

A szakember úgy véli, egészen a kamaszkortól érdemes megközelíteni ezt a kérdést, ugyanis azokat a védőburkokat, amelyek korábban azt szolgálták, hogy biztonságos és értelmezhető legyen egy gyerek számára a világ, a kamaszok elkezdik kikezdeni: „a kamaszok azokat az evidenciákat, amelyek eddig a világértelmezésüket alkották, mintha építőkockák lennének, darabonként megvizsgálják. Mérlegelik, hogy szükségük van-e a saját építményükhöz azokra, vagy köszönik szépen, inkább nem kérnek belőle. Korábban kézenfekvő volt, hogy a világ, a szülőkhöz való viszonyulás egyértelmű és adott. Hogy készen kapott a világnézet, a politikai irányultság, az ízlésbeli, szokásbeli dolgok. Ezeknél a kamaszkori folyamatoknál viszont elkezdik egészséges kétellyel szemlélni ezeket, tehát kialakítják a saját viszonyulásukat a világhoz. A kísérletező időszak fontos része a kamaszok öntudatra ébredésének.”

Nem vész el a tapasztalat, hiszen ad egy biztonságos bázist

Kiss Kinga megemlíti a kamaszkor viszonylag kaotikus, turbulens időszakát, amikor a nézetek, a különféle kapcsolódások, a személyes stílusok, a gondolkodásmódok gyakran változhatnak, vagy az előző ellentétébe csapnak át. Úgy tapasztalta, a felnőtt környezet számára ezek sokszor nyugtalanítóak vagy frusztrálóak: „Az embernek az az érzése, hogy: »Na, kidobhatom az előző 12–14 évet a kukába, mégis mi történik a gyerekemmel?« De általában látszik, hogy az az alapozás, ami bekerül a kamasz személyiségébe, nem vész el, hanem ad egy biztonságos bázist, amiből indulva kísérletképpen megteheti a kamasz az akár felelőtlennek látszó kitérőket.” Kiss Kinga példaként említi, hogy mostanában gyakori, hogy a kiskamasz lányok rákattannak az animékra, és ezért elkezdenek japánul tanulni. Azzal ijesztgetik a szüleiket, hogy legszívesebben a Távol-Keletre szaladnának, mert vonzza őket az az érdekes, a miénktől nagyban különböző kultúra. „Az én generációmban sok kamasz elkezdett buddhista szövegeket olvasni, és kritizálták a szülők életvitelét azért, mert túlságosan a világi hiúságoknak éltek. Az útkeresések egy része arról szól, hogy valójában milyen fontosak a kortárs csoportok. A szülők által kapott világrend mellé beépülnek a külső források is a saját világrend összeállításába. Annak is nagy szerepe van, hogy a média milyen szerepideálokat, milyen testideálokat, milyen foglalkozásválasztási ideálokat kínál. De ugyanígy a kortárs csoportoknak, vagy egy-egy példaképnek tekintett karizmatikus tanárnak vagy közéleti szereplőnek is erős hatása lehet.”

Teljes káosz

„Az identitáskonfúzió átmenetileg nehéz és megterhelő időszak, de nagyon fontos, mert ha elmarad, és a kamasz mosolyogva azt ambicionálja, hogy majd beül apu cégébe és átveszi a birodalmat, vagy például népzenekedvelő család gyerekeként minden kétely és útkeresés nélkül népzenekutató akar lenni, akkor »megrágatlanul« megy bele egy fiatal a felnőttkorba, és ez akár egy merev, dogmatikus személyiségnek is kedvezhet. Amikor tehát a kamaszkor nehézségeit látjuk, akkor fontos tudnunk, hogy ez szükségszerű, és hogy a kamasz akkor fog megérkezni az identitásához, ha ebben munkája van – mondja Kiss Kinga. – Miután az építőkockákból összerakta a személyiségének saját építményét, akkor ez segíti, hogy a kaotikus döntések meghozatalának az időszakából viszonylag stabil tudása, elképzelése és jövőképe alakuljon ki magával kapcsolatban. Hogy nagyjából beálljon egy érettebb szintre a felnőtt világgal való kapcsolódás. Ez nyitja meg az utat, hogy – például – a munka világában a kamaszábrándok helyett elfogadja azt, hogy sok szempontból a létra alján kell kezdenie, és hogy el kell fogadnia bizonyos kereteket, hierarchiákat. Ugyanakkor nem érzi azt, hogy ezek megennék a saját személyiségét. Kapcsolódási szempontból pedig, ha van egy kialakult identitás, az lehetővé teszi, hogy olyan baráti kapcsolatokat, és a párválasztásban olyan társat tudjon keresni, akikkel/akivel közép-hosszú távon a saját személyiségének megfelelő egészséges kapcsolatokat tud működtetni.”

Kiss Kinga kiemeli, hogy fiatal felnőttkorban szokott lenni egy szülőkkel való újratalálkozás, amikor a saját énhatárait már megrajzolta valaki, és nem kell nekifeszülnie minden szülői elképzelésnek. Ez lehetővé teszi, hogy az újratalálkozás egy felnőtt–felnőtt kapcsolódás legyen, ami már inkább egymás mellé, és nem alá- és fölérendelt. Az ebben a kapcsolatban lévők már úgy tudnak távolságot kialakítani, hogy ne éljen meg túlontúl nagy talajvesztést a fiatal felnőtt, de ne is kelljen Ausztráliáig szaladnia csak azért, hogy megfelelő távolságot tudjon beállítani.

A teljes cikk és a folytatás az ÉVA magazin 2025-ös őszi lapszámában olvasható!