Az egyik szomszéd apukával beszélgettünk a játszótéren, aki megjegyezte, hogy épp egy dupla kávéra vágyik, mert a lányok aznap is fél hatkor rontottak be a hálószobájukba. Persze a férjem büszkén kontrázott és elmondta, hogy mi általában 8-kor kelünk. Erre az apuka megsimogatta a kisfiam fejét: - Ügyes vagy! Így kell ezt csinálni!

Szóval tudjuk jól, hogy el vagyunk kényeztetve alvás ügyben és azért nem is nagyon kérkedünk vele más szülők előtt. (Ez a cikk most kivétel, bocsánat mindenkitől, aki hajnalok hajnalán ébred!)

No de nem így a délutáni alvás! Körülbelül fél évvel ezelőttig a kicsi még láthatóan igényelte a napi 14 óra alvást, így koradélután simán lenyomott 2-2,5 fél óra szundit, este pedig nagyjából gond nélkül el is aludt. Tavasszal azonban a természettel együtt picit ő is elkezdett átalakulni, ugyanis már nem tudtam babakocsiban altatni, és egyszer-egyszer előfordult, hogy valamiért nem is aludt el délután. Nem vagyok az a pánikolós fajta, úgyhogy igyekeztem nem túl nagy feneket keríteni ezeknek az alkalmaknak, inkább csak próbáltam a dolgok mögé nézni, vagyis keresni az okokat.

Egy hónapja azonban mintha új időszámítás vette volna kezdetét: egy héten többször is előfordult, hogy ha megfeszültem sem akart aludni a gyermek.

A védőnővel többször is rekonstruáltuk a folyamatot és szerinte is mindent jól csinálok: szépen ráhangolódunk az alvás-időre, enyhén besötétítek a szobájában, átöltöztetem a pizsamájába, miközben halkan énekelek neki, aztán jön egy mese, majd a tápszer, ha aznap épp kéri még. Ezt a rituálét követné az alvás, aminek hiányában a helyzet leginkább nyűglődéssé fajul, meg persze játékká, ha épp olyan kedve van a fiatalúrnak.

Mi baja lehet ennek a gyereknek?

Fél elaludni? Esetleg szorong? Talán ez a szeparációs szorongás, hogy nem akar nélkülem lenni? – Mert hát mégicsak tudja már, hogy amíg ő alszik, addig én nem vagyok benn a szobájában. Nincs már akkora alvásigénye? Nem, valószínűleg nincs. Kiszámoltam: most nagyjából 10-12 óra teszi őt kipihentté. Játszani akar és túlzottan felpörög ettől? Csomó kérdés fogalmazódott meg bennem és csak néhányra tudtam biztosan a választ.

A félelmet az elsők között ki tudtam zárni, és úgy éreztem, nem is a játékról van itt szó. Úgy találtam, hogy bizonyos külső tényezők nem hagyják nyugodtan pihenni, mégpedig a pár hete tartó durva fogzás és a változékony idő. Utána olvastam és a szeparációs szorongás pár jelét is felismerni véltem a viselkedésében, szóval ez így együtt már épp elég lehet ahhoz, hogy gondot okozzon neki. De akkor mégis mi a frászt csináljak?

Túl vagyunk a fogínygéleken, meg a fájdalomcsillapítókon (persze nem fogok minden nap gyógyszert adni a gyereknek, mert ez azért mégiscsak nonszensz), és folyamatosan próbálok hozzá úgy közeledni, ahogy ő szeretné, hogy oldjam a kis szorongását, ha egyáltalán tényleg erről van szó.

Eljutottunk odáig, hogy majdnem egy teljes hét nem alvás után végre beadta a derekát valamelyik délután. Persze csak 45 percre, de annak is úgy örültem, mint majom a farkának. Azt a napot is jól kielemeztem, hátha okosabb leszek. Aztán újabb pár nap ébrenlét következett, és én úgy éreztem, hogy ez az én kudarcom. Elvonultam a fürdőbe és bőgtem, a drogériába menet ordítottam a kocsiban, hogy kiadjam a mérgemet. Nem a gyerekre voltam dühös, hanem a saját tehetetlenségemre.

Mert az nem lehet, hogy egy ilyen jól alvó gyerek egyszerre ennyire megváltozzon és én ne tudjak érte tenni semmit.

Bevallom, én is baromi fáradt voltam már a sikertelen próbálkozásoktól, meg főleg attól, hogy este 7-ig már egy nyűgös gyerekkel kell végigcsinálnom a napot, egészen addig, amíg fél 8-kor kis túlzással be nem ájul az ágyba. Azért mondom, hogy végigcsinálni, mert azt éreztem, hogy az eddig minőségi idő már inkább a túlélésről kezd szólni mindkettőnknek, meg persze apának is, amikor munka után becsatlakozik a szeánszba.

Aztán egyik este a zuhany alatt sikerült átkereteznem a dolgot: hol is van az én szerepem ebben az egészben? Azon túl, hogy úgy érzem mindent megteszek, mi mást tehetnék még? Hirtelen nem arra kerestem a választ, hogy mit csinálok rosszul, hanem arra, hogy min változtathatnék még. Hiszen lehet, hogy ahogy ő változik, változnak a szokásai is, én pedig jól lemaradtam az egyik kanyarban.

Rájöttem, hogy mi az, amit még megtehetek: ez pedig nem más, mint hogy kitartóan, türelmesen próbálkozom.

Másnap megint végigcsináltam a délutáni fektetős rituálét és amikor ismét egy kiságyban álló babát kaptam alvás helyett, gyorsan reagáltam: szétnyitottam a babakocsit, felöltöztettem a gyereket és elmondtam neki, hogy anya most kicsit tologatni fogja, mert látja, hogy picit azért mégiscsak fáradt. Nem muszáj aludni, de benn kell maradni a kocsiban. 15 perc telt el, és aludt, mint a bunda.

Következő nap a nagyiéknál ebédeltünk, vittük a babakocsit is, hogy ott is tehessek majd egy próbát. Ismét bevált. Másfél óra pihentető alvás. Rákövetkező nap már az ágyában aludt, igaz csak 40 percet, de nem voltam elégedetlen. Elfogadtam, hogy most nincs sztenderd, így az alvásidővel egy darabig tervezni nem tudok, csak az a fontos, hogy aludjon egy keveset, minden más másodlagos.

Meg kellett értenem, hogy ez most egy ilyen időszak: egyszer van alvás, máskor nincs. De legalább az éjszakák nyugodtak és emiatt nem is kezelem ezt problémaként. Inkább feladatként tekintek rá, amit minden nap újra és újra meg kell valahogy oldanom. Ha arra gondolok, hogy nekünk felnőtteknek sincs két egyforma napunk és éjszakánk, akkor hogy várhatnám el ezt egy ilyen kicsi gyerektől? Ha tanácsot kéne adnom hasonló cipőben járó szülőknek, akkor ez az öt rövid gondolat lenne az:

Tarts ki, mert ilyen a gyereknevelés: nincs két egyforma nap és nem minden kiszámítható! De van egy jó hírem is: a legtöbb rossz dolog átmeneti, azaz minden nehézség elillan egyszer, amire később már csak mosolyogva emlékszünk vissza.

A nevelés egyes aspektusai néha felérnek egy erőpróbával. Tudod mennyi kalóriát égetsz el egy-egy feladattal?