Hogyan sikerült rávenni a gyerekeimet, hogy a saját szobájukban aludjanak?

Borítókép: Hogyan sikerült rávenni a gyerekeimet, hogy a saját szobájukban aludjanak? Forrás: Unsplash/Annie Spratt
Ki aludt az ágyacskámban? Hát az elmúlt több mint fél évben valahol, az egyik szélén apróra összehúzva magam én, a másik felén hasonló pózban a férjem és egyben gyermekeim apja, középen, a fennmaradó gyakorlatilag 160x200 centin a gyerekeink. Ennek lett most végre vége – és el is árulom, mi segített minket ahhoz, hogy végre mindkét utódunk a saját szobájában, a saját ágyában aludjon, gyakorlatilag szinte reggelig.

A kisfiam újszülött korától fogva elég sokáig külön szobában, a saját ágyában aludt. Egyedül. De mielőtt hívnátok a gyámügyet, leszögezném, hogy ez gyakorlatilag az ő választása volt. Mi szerettünk volna vele együtt aludni, csak nem tudtunk. Ugyanis amint hárman voltunk egy ágyban, egyikünk se tudott aludni. Mondjuk az, hogy mi nem, az még nem is lett volna nagy gond, de hogy ő sem tudott, az már probléma volt. Egyszerűen amint érzékelte, hogy van valaki a közelében, állandóan mocorgott, vergődött, sírt. Egyedül, csendben, a szobájában viszont vígan aludt. Úgyhogy ő maradt ott, egyedül.

Egészen addig, amíg nagyjából 3,5 évvel később az akkor 3 hónapos kistestvére el nem kezdett fogzani. Onnantól ugyanis muszáj voltunk újra felosztani a szobákat annak érdekében, hogy akinek szükséges másnapra kialudnia magát, mert dolgozni, illetve óvodába megy, az tudjon aludni.

Így az egyik szobában én aludtam a kislányunkkal, a másikban pedig a férjem a nagyfiunkkal.

Teltek, múltak a hetek, hónapok, pár napra újra vissza is költözött a kisfiam a szobájába, ám miután tavaly ősszel az óvodában véletlenül egyedül felejtették a kisfiamat az öltözőben, jó pár hónapig rettegett a magánytól. Éjjelente különösen, olyannyira, hogy sokszor arra keltem, hogy azt kéri, ne csak feküdjek mellé, legyek ott mellette, öleljem át, de még fogjam is a kezét, hogy érezze, tudja: biztonságban van.

Az Anya közösség videójában meséltem is arról, hogy én nem vagyok híve sem az együtt alvásnak, sem a külön alvásnak. Én annak vagyok híve, amit a gyerek igényel. És ha ez kicsi korában a külön alvás volt, akkor annak, ha nagyobbként az együtt alvás, akkor annak. Úgyhogy vígan aludtunk együtt.

Aztán a kislányomnál is elérkezett az idő, amikor egyedül akart aludni. Csodálatos pár hét volt, de valahogy megsejthette, hogy a bátyja egész éjjel velünk alszik, így kitalálta, hogy akkor ő is.

Így esett meg az, hogy egy jó darabig négyesben osztoztunk meg a szülői ágyon. Néha csak azért voltunk hárman, mert szegény Apának annyira kevés hely jutott (khm, nem miattam!), hogy kénytelen volt a másik szobában, vagy a földön aludni.

És lassan a jelenhez érkeztünk, egész pontosan 2020 júliusához, amikor már egy 5,5 éves nagyfiunk és egy 2 éves kis-nagylányunk van, akik egyébként imádják egymást, imádnak már szerencsére aludni is, és mindezt együtt is szívesen teszik, de mindezt valahogy leginkább a mi ágyunkban tették. És egészen őszintén...

egy nap összenéztünk a férjemmel, hogy most már azért mi is szívesen aludnánk kettesben, akár csillag pózban is a saját ágyunkban. Végtére is azért vettük.

Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztuk, hogy változtatni kell. De hogyan? Az, hogy erővel átszoktassuk őket sírás, nyűgösség árán a saját ágyukba/szobájukba, szóba sem jöhetett. Gondolkoztunk azon, hogy kapnak nagyfiús-nagylányos ágyat, de kis lakásban élünk, kis gyerekszobával. Nem lett volna hely két ágynak is. (Vagyis de, viszont akkor a játékoktól kellett volna elköszönnünk – de kár lett volna... SE.) Nem maradt más, mint az emeletes ágy. Vázoltuk is a dolgot Máté fiunknak, hiszen ez számára lenne nagyobb váltás, mivel nagyobb gyermek lévén mindenképp őt terveztük a felső szintre beköltöztetni.

Máté, csak hogy megkönnyítse a dolgunkat, hallani sem akart erről. Egészen addig tartotta magát ehhez, mígnem el nem mentünk a barátainkhoz, ahol már három gyerkőc van és ők is emeletes ággyal spórolnak a helyen. Miután láttuk, hogy tetszik Máténak, javasoltuk, hogy nézze meg, másszon fel rá, próbálja ki, ilyen lehetne neki is. Így is lett, kicsit felment, játszott, de továbbra is jófej volt, mondta, hogy neki biztos nem kell emeletes ágy.

Úgyhogy erről letettünk és elkezdtük kiszámolni, hogy hány év van még hátra a bentlakásos iskoláig, mert hogy ezek után biztosan oda küldjük. És akkor, cirka 9 év múlva talán újra aludhatunk egy ágyban a férjemmel, csak mi ketten.

Ám ekkor váratlanul nagy fordulat történt. Egyik nap a semmiből a kisfiam közölte, hogy ő mégis szeretne emeletes ágyat és ő a felső szinten szeretne nagyon aludni. Nem is tétlenkedtem sokáig, elindítottam a dolgot. Kismillió webshopot néztem át, amelyeket tanulmányozva rájöttem, hogy az a legkevesebb, hogy matracostul (minimum) kétszázezer alatt nem ússzuk meg ezt az ágy projektet, de mindenhol legalább 6-8 hetes szállítási időt hazu... ígértek. Ekkor eszembe jutottak a barátaink, akiknél emeleteságy-nézőben voltunk, akik azt javasolták, nézzünk szét használt bútor csoportokban, online piactereken is, mert ők is így vettek egy szuper jó ágyat, jó állapotban, az eredeti ár töredékéért. Megfogadtam a tanácsukat. És milyen jól tettem!

Nagyjából 5 perc keresgélés után találtam egy hirdetést, amelyben tőlünk 5 percnyi autóútra költözés miatt árultak egy tökéletes állapotban lévő emeletes ágyat, potom 19 ezer forintért. El is mentünk érte, begyömöszöltük a kocsiba, hazahoztuk, alig pár óra és néhány b@zdmegolás után össze is tettük. Vettünk bele két tökjó matracot – ebből ragaszkodtam az újhoz, a két matrac így 50 ezer Ft-ba volt. Ám kétszázezer helyett hatvankilencezerből lett király emeletes ágya a gyerekeinknek. Amelyben a kislányunk az első, a kisfunk a második este óta alszik. Reggel 7-ig. De ha nem keltenénk őket, mert oviba/bölcsibe kell menni, akkor tovább is aludnának.

Ennek idestova már több mint egy hónapja, azóta is imádják mindketten a kis kuckójukat, és mi is nagyon(-nagyon-nagyon) élvezzük, hogy újra miénk az ágy, és akár csillagpózban is aludhatnánk az ágyunkban, mert annyi a hely. Az már más tészta, hogy nem így alszunk, mert annyira megszoktuk az elmúlt hónapokban, hogy az ágy két szélén foglalunk helyet, hogy képtelenek vagyunk „belakni”. De önmagában a tudat, hogy van helyünk, borzasztóan felszabadító. Meg az is, hogy hajnali kettőkor senki nem rúgja le a vesémet.

Emeletes ágyhoz keresel inspirációt? Ebben a galériában találsz bőven!