Vajon mit tennénk akkor, ha azzal hívnának a táborból, hogy a gyermekünket élet-halál között szállították kórházba? Ha hetekig csak azon kellene izgulnunk, hogy túléli-e a balesetet? És amikor csodával határos módon mégis túl van a nehezén, akkor kiderülne, hogy már soha nem lehet semmi olyan, mint amilyen volt... A legtöbbünknek szerencsére csak költői kérdések ezek. Nem úgy Földesi Ildikónak, aki közel három éve ezzel a történettel kel és fekszik. A festőművész édesanya Levi fiának kálváriáját egy különleges kiállításban összegezte.

– Miért a címválasztás: Lélektől lélekig?

– Fiatalon, tizenévesen többször szavaltam Tóth Árpád azonos című versét. Akkori magyartanárom, Rostás Éva nagyon sokat tett hozzá személyiségem fejlődéséhez. Ő mutatta ezt a verset. Később erre épült a szalagavatóra készült versszínházi előadásunk, mely sok fontos témát taglalt a felnőttkor küszöbén. Ehhez nyúltam vissza, és azonosítani tudtam a vers több elemét a festői anyaggal.

– Komoly és igen heterogén ez a tárlat. Mennyi idő alatt készült el?

– Az elméleti, tervezési szakasz, elmélyülős sík úgy öt hónap volt, amit követett a hat hónapig tartó intenzív festés. Eközben többször változtattam a koncepción. Ezt nagyban befolyásolta az, hogyan alakultak az érzéseim, a feldolgozásnak éppen milyen részén jártam, mi erősödött fel bennem.

– Tudatosan fogtál bele? Az elejétől művészi módon dokumentálni készültél a kálváriátokat?

– Nem. Az első hónapban szinte ösztönösen működtünk, semmi ilyesmi nem jutott eszembe. Később sem volt a vizualitás előttem, viszont egy füzetben napi szinten rögzítettem az érzéseimet, a történéseket. Aztán ez is elmaradt. Levi fejlesztése annyi energiát kivett, hogy a következő 2023-as évben sem fogalmazódott meg, hogy ezeket az érzéseket festői eszközökkel kiadjam, kimutassam. A következő januárban aztán pánikbeteg lettem. Akkor indult az egész, mint öngyógyító folyamat.

– Mit jelentett számodra ezeknek a képeknek az elkészítése?

– Gyógyulást vártam tőle. Lelki feloldozást. A kövek legördülését. Mára kiderült, hogy ennél sokkal összetettebb, nehezebb, lassabb folyamat. Valójában nem is tudom, hol tartok ezen az úton.

– Hol tart most Levi története?

– Sok munka, nehézség van mögöttünk, és sok előttünk. A legnagyobb fizikai, szemmel látható változásokat az első egy évben értük el. Ekkor lelassult a folyamat. Az önállóság felé vezető úton 70-80%-ig talán eljutottunk, de innen nagyon nehezen lépkedünk előre. Vannak maradandó, fizikai nehezítő tényezők, mint a szemtengelyferdülés és ezzel együtt a folyamatos szellemképes látás. És az ataxia, vagyis a bal oldali törzs- és végtagremegés. Emellett az önbizalom visszaszerzése, a hétköznapi rutinok elsajátítása folyamatos meló. Kompenzáló eszközök, működő gyakorlatok kialakítása szükséges, hogy teljes életet élhessen.

– És hol tartasz Te a feldolgozásban?

– A kiállítási anyag elkészültével megkönnyebbülést éreztem. Ez nem tartott sokáig. A mindennapi terhek, amik nem hagynak nyugodni. Nem tudok, nem tudunk beletörődni abba, hogy Levinek esetleg folyamatos személyi segítségre szorulva kelljen élnie. Minden kreativitásommal azon vagyok, hogy Levi a lehető legjobb szintre fejlődjön. Amíg lehet csinálom, csináljuk, együtt a család. Mindannyian benne vagyunk, együtt dolgozunk meg érte.

Feldolgozni? Nem tudom, lehet-e addig teljesen, amíg változás van. Amíg remény van, addig nem kell elengedni a dolgokat. Hogy mit kell majd feldolgozni, az attól függ, mi marad. Dolgozunk egyelőre, nem feldolgozunk!

– Fog még bővülni ez a kiállítási anyag? Alkotsz még a témában?

– Ez könnyen meglehet, hisz bennem munkál folyamatosan.

– Mit üzensz az embereknek a Lélektől lélekig tárlattal?

– Először azt, hogy a hasonló történetekbe igenis bele kell állni, hátra kell tenni minden mást. Hitet előkaparni, bízni, csinálni. Másodszor pedig azt, ha a helyzet már kialakult, és nem előzte meg semmi és senki, akinek lehetősége volt rá, akkor ne féljünk erről beszélni. És annak is adjunk hangot, hogy lehet a megelőzést magasabb szinten művelni, és hogy mennyire fontos a jól működő gyermekvédelem. És azt se hallgassuk el, hogy a fogyatékossággal élő ember is a társadalom szerves része. Ez mind nem lehet tabu téma!